Camino pora nyúlik az égig,
s ragyog a földig az égi tejút:
ölükben lágyan ring
a bölcső-képzet
tiszta bűvköre…

Zarándok lába mosdik:
kopik
a saru s cipő, bakancs,
mert minden kő áldás
a méhet-idéző
kagylók nyomán…

A gyenge hajlik,
az erős görcse rándul,
s mint az igaz bolygók,
maradnak az úton
a rugalmas
ritmus-izmok
- álarc-csillagok hullnak:
rossz cipők,
bohóc-rongyok.
S, halihó! Minden fölösmifene-üstököst
követ a szerencse…

Mosdik a vándor szíve,
mert háta, gerince
edzett:
terhe csupasz,
már eldobta mind,
amit fölvett…

Mosdik a vándor lelke:
ring a kalandba,
s ráteszi szépen
a fény-teli képét,
jó érzékkel
az utakra…

Mosdik a vándor szépen:
táncol a dimbes-dombbal,
kedve ha hozza
lépteit adja
friss-tele
bátorsággal…

Mázas az út,
s ha végez a vándor,
az ég alatt csúszik előre,
még menne, csak menne,
csak menne…
közben a Camino-bölcső
álmába ragadva
éjjel is ringatja,
nappal is…

Társa a föld az égnek,
S a földi tejút szoptatta
lelkeket áthatja:
cinkosa ember az űrnek…