nincs van
jeltelen hiány
elkékült tenger
kérdőjellé görbült
hullámokkal
néptelen parttal
csak egy visszatért
lélek üldögél a padon
nem látom
de érzem a boldogságot
amit én hiába keresek
a múltidő fotóján kimerevített öröm
halott mint te
élő mint halhatatlan énünk
megfoghatatlan mint a remény
kétségek felhői alatt
üres napokat gördítve magam előtt
járom rejtélyes
és egyre meredekebb utam
ez a kaptató talán az égbe visz
kifulladásig megyek
úgy vágyom már az utolsó lépést
mint kegyelmet a haldokló
harmincöt éved medálja
szívcsakrám fölött
megolvasztja a fájdalom
és belém égeti
hogy a következő újjászületésben
jobban meg tudjam becsülni
a kiszabott közös időt
jobban segítsük egymást
szárnyunk próbálgatásában
s végül kacagva repüljünk
a fény felé