Futotta borra, szóra, nőre,
ha többre nem, fertályidőre,
a világ végéig szaladtam,
hol ott volt minden egy darabban,
a fényt úgy ittam, mint a rétek,
és zöld betűket írt az ének,
meg akkorára nőtt az égbolt,
hogy minden óriási kék volt,
s a széllel egybe kerekedve
az idő is csak tette-vette,
rákönyökölt a mutatóra,
majd úgy tett, mintha megállt volna,
és most, mint akit múltja kerget,
csak szükölök az óra mellett.