suhognak záporok jeges ostorai
a csapzott kertet felveri a dudva
sötéten borongnak a fák
a szél pihéi között madarak lapulnak
vérrózsa a nap a végzet virága
nem mozdul semmi a látóhatáron
se hős se új megváltó
kiknek sebe felénk tátong
akik a tétlenségben tiszta vályúhoz
tiszta nyájat keresnek
darázs lebeg az este barlangja előtt
csönd pecsétje a Tó ajkán
a kockázat vizén a végtelen felé
bolyong egy hajó hegyek emelik
az aggódás sziklatömbjét
lomhán szálló gém a Tó homlokára ejti árnyát
türelmes horgász az este hálóján fennakad
az újrakezdés árnyak nyugodt nyáját
terelgeti a nap alápereg az alkonyi
béke muszlinkendőt sző a táj fölé a köd
tompulnak a fájdalmak hegyes nyilai
az öregedés teljes passió a testben
csalóka fény a hit hogy túlélhető
isten szeme tükrében fényszemcsékre
törik a végtelen képmása
Jajjjjjjj! Belesajdultam… Olyan gyönyörű…
Drága Vacskám életem ismerője, sejtheted, hogy mi hívta elő belőle ezeket a gondolatokat… köszönöm, hogy velem sajdultál. ömp44444444444madarad
” tiszta vályúhoz
tiszta nyájat ” – nekem most ez. De nagyon.
nem véletlenül… ölellek, DrágaKŐm
Tapinthatóak a képeid, drága Mari…
Köszönöm, hogy így találod, Tibor.
“türelmes horgász az este hálóján fennakad
az újrakezdés árnyak nyugodt nyáját
terelgeti a nap…” – és hömpölyög nyáj, mint a szófolyam. Egyik szó a másikba akad.
Köszönöm, hogy ez a gondolatom rád találhatott..
nagyon szép.
ölellek:
énisénis
köszönöm, hogy nem hagytad szó nélkül.
ölellek
énisénis