Szomjazott, úgy érezte teljesen kiszárad. Repült. A láthatár, izzó gomolygás benyomását keltette benne. Vörösebb volt és lángolóbb, mint szárnyainak legcsodálatosabb színárnyalatai. Megérezte a nyirkot, s már akaratlanul, szinte félájultan zuhant alá a komondor orrára, és ott elterült. A kutya, mintha bandzsított volna, mindkét szemével nézte és megijedt, mi lesz ha szuszog. Ez a szegény odapottyant halálra rémül… Ezért ugyanúgy folytatta a lihegést, száján át, kinyújtott nyelvvel a kánikulában, mint korábban tette. Sok hasonló lepkét látott már, titkon vágyódott a pillangóvá változásra, de olyan kiszolgáltatottak szegénykék… Lépten-nyomon megeszik őket s az életük nagyon rövid lehet, mert csak ritkán és kevés ideig látta őket, aztán mind lepotyogott. A legszomorúbb, hogy órákon belül – pedig a szél nem is fútt -, eltűntek, felfalta őket valami… Most szoborrá merevedett fejjel mozdulni sem mer, rájött, hogy szegényke szomjas. A nyelvét oldalra kanyarítva betakarta, és virágformájú vendégét jól átitatta, aki aléltságából magához térve, mint egy vízből kiszökkenő delfin röppent a magasba. Körözött kettőt, hármat a kutya feje fölött, s ha létezik pillangómosoly, akkor ő egészen elképesztően lement kutyába. Szinte gügyögő mosollyal köszönte meg, hogy egy kicsit még továbbélhet és színesíthet.