méregzöld a Tó. valaminek a vége közeleg.
talán ma meghal valaki. viszonzatlan szeretetre
reménytelen gyógymódot találni, sóhajt egy nő
a parton, amitől felrebben a víz színén pihegő bogár,

és még idegesebben futkos a vízipók. az ég megtelik
kékséggel, a menny végtelen tengerén csöndcsapdába
esnek a lomha felhők. hirtelen orrodba csap apád illata,
hanghordozása, mintha a hátad mögül szólna. elrejted

magadban az aggódást, hogy a táj együtt dobbanhasson
szíveddel. nem vágysz innen máshová, attól tartasz,
a csillagos ég nem követ. a porban csintalan szél

parádézik. viháncol, amikor megkondulnak a
vitorlák kötélrögzítő vasai. hazamész. talán még
nem késő. talán ma megszólítanak a tárgyak.

ezen a tájon mindig az lehetsz, aki valójában vagy.
a táj is mindig ismerős arcát mutatja. csak ő változik,
aki már egy egészen más tájig hátrált. futóhomokidő.
a kétely átitat. halk mormolás hallatszik, mintha valaki

imádkozna. ettől megrendülnek az ingókövek. türelmesebben
kell várakozniuk. ahogyan neked egy olyan szerelemre, ami
tovább tart az összes búcsúzásnál, amit eddig átéltél. percről
percre öregszel, reggelre ősz remetévé görnyedsz. egyetlen

kívánságod marad: emlékezni az imádságok szövegére. az
megnyugtat. nem tudod feledni a hangot, ami a rigó torkából
kiszakadt, amikor a kertben lecsapott rá egy vércse. vagy

te rikoltottál? fölötted jelent meg az a vészjósló árnyék?
kislány magadat láttad szaladni a látóhatárhoz simuló réten.
már akkor tucatnyi szavad volt az árvaságra.

irigykedve nézed a viselős asszonyokat,
akik ölükben hordozzák a világot. te
születésed óta álmokkal vagy áldott.
ezért nem tudsz aludni éjjel. csak vársz,

ahogy cselló a művészre, aki tudja, a
muzsika azé, aki meghallgatja. bármit
keresel, megtalálod a zenében. de miért
várakozol és kire? ne akard az üres ház

és a bedeszkázott ablakok látványát
megosztani senkivel. egyszer visszatérsz
oda, és beengeded a szobákba a fényt.

s akkor meglátod, nincs a falon szüleid
esküvői fényképe. szüleid sincsenek.
ne dőlj a kapuhoz. szálkát szúr szívedbe.