a legszebb tavaszok Anyám szembogarán
nyíltak. ha a koraszülött napfény kiélezte
egy madár röptének ívét, tekintetébe
pólyálta, nehogy védencét megsebezze.

igazságot szolgáltatott az elhullott magnak,
és hangját virágcsecsemőknek kölcsönözte.
talpig magyar népdalban állt a kert. nevet
adott a földnek, hogy a ténfergő felhők

hazára leljenek. a harangszó száműzetését
érvénytelenítette. és amikor reggel
a pucér utcalámpa nem vette körül

szerelmes fénnyel a szemérmes nyírfát,
parfümös zefírt küldött hozzá, hogy
édesbús hallgatóval vidítsa fel.

beszövi a kert sérüléseit a fű, vérfoltot ejtenek
a földön a rózsák, anyám ruháját naplopó felhők
ráncolják. felhasad a kockázat sebe, a jövőt –
amiben nem voltam soha jelen – türelmetlen

veszteségek nyelik. csak a verssoraimtól transzba
esett Tó tombol, és a bábjátékos éjszaka zsinóron
rángatja emlékeimet. ideges csillagképek a holdat
szagolgatják, az áttetsző horizont fölött elmosódik

a madarak röptének íve, ahogyan a krétával rajzolt
határokon át a hazaérkezés gyönyörűsége. a bánat
mindig örökzöldben virít, levelét mennydörgések

csipkézik. arcomban feltűnnek virággal befuttatott
erkélyek, de sóhajom ultrahangjában elenyésznek.
hálót fon a várakozás, a beteljesülést csapdába ejti.