Hat óra után itt mindig megmozdul a levegő, még akkor is, ha napközben nagy a meleg, talán a folyó és a budai hegyvidék közelsége miatt. Télen ennek senki nem örül, de most nyár van, és a rekkenő, harminc fokos hőség után a naplemente és kísérője, a hűvös, kicsit folyó- és iszapillatú szél, kicsalja a házakból az embereket. A házak többnyire egyformák. Keskeny ablakok, keskeny kapuk. A kapuk felett timpanon, amit groteszk, vaskos, de rövid oszlopok tartanak. Valamikor, állítólag, népének nagy tanítómestere és vezére, Joszif Visszárionovics azt mondta, a munkásosztályt is megilletik az oszlopok. Így aztán ennek a fura építészeti stílusnak a neve Sztálin-barokk, ám ez jelen esetben csak féligazság, mert a mai lakótelep első házait még a múlt század harmincas éveiben építették. Ezek is lehangoló, barakkszerű épületek, a különbség annyi, hogy a timpanont és az oszlopokat az ötvenes évek elején ragasztotta hozzájuk a mindent uniformizálni akaró, szocialista realizmustól áthatott, építészeti igénytelenség.
A közeli vasúti hídról levezető töltés és a legszélső házsor közötti park, ilyenkor estefelé, benépesül. A játszótértől távolabb a kutyatartók gyülekeznek. Sokan vannak, nagy a lakótelep. Először csak pár gazda áll a fák tövében, körülöttük – és a legszebb eb-hagyományoknak megfelelően láb alatt –, néhány kis termetű házikedvenc tipródik, később bővül a kör, jönnek a nagy testű, robusztus alkatú, ránézésre mogorva vagy épp előkelően közönyös jószágok. Azután, amikor a labdák, apportfák, vastagabb faágak előkerülnek, a játékszenvedély, meg a bezártság órái alatt izmaikban felgyülemlő mozgáskényszer, elsöpri ezt a decens tartózkodást és lógó nyelvvel, hangosan zihálva rohannak, kergetőznek, csaholnak. A kurta lábú, gyakran elhízott szőrmókoknak ez meglehetősen nagy bátorságpróba, ezért ők külön csoportot alkotnak, és ha egy-egy nagyobb kolléga téved közéjük, kórusban ugatnak, morognak és vicsorognak. Végül aztán – ideillő képzavarral –, sok lúd disznót győz. Zajlik a társasági élet, kutyák és gazdáik egyformán élvezik, bár utóbbiak nem loholnak labdák után, és nem tartanak faágat vagy botot a szájukban.
A nagy rohanás, kergetőzés és beszélgetés zsivajában senkinek nem tűnik fel a férfi, amint átjön az úttesten. Kerekesszéket tol, a székben fiatal, húsz évesnél alig idősebb lány ül. Világos, vajszínű pólójából elővillan barnára sült karja, ahogy megkapaszkodik járműve karfájában. A kaviccsal felszórt sétaútra érve a férfi odahajol hozzá és valamit mond neki, a lány megrázza a fejét, többször is, végül határozott mozdulattal mutat a játszótér felé. A férfi jobbra kanyarodva megkerüli a kutyások csoportját és lassan, kényelmes tempóban feltolja kerekesszékben ülő társát a kis dombra, ami mezsgyeként választja el egymástól a játszóteret és a hancúrozó kutyafalkát. Ismét a lányhoz hajol, beszél hozzá, ő pedig válaszol, közben először épp csak, majd határozottan és hosszan rázza a fejét, szőke haja meglebben, homlokába hullik. A férfi végül vállat von, a lány mellől bevásárlószatyrot húz elő, azt a hóna alá fogja és elindul lefelé a dombról. Félúton megáll, visszanéz, nem szól, de a tekintete aggódó, kérdő. A lány mosolyog és bátorítóan int. Segítője végül megnyugszik, nevet és jobbjával int, mozdulatai túlzóak, nagy útra készülők, pályaudvarokon, kikötőkben búcsúzók integetését utánozza. A lány is nevet, a férfi meg, hóna alatt a szatyorral elindul. A járda széléről azért még visszanéz, aztán elsiet.
A játszótéri padokon ülők, meg a kutyájukat futtatók fél szemmel sandítanak csak a lány felé, illetve nem is a lány, inkább a kerekesszék felé. Kíváncsiak, szemügyre vennék alaposabban is, de az egészséges ember már csak olyan, hogy ha fogyatékkal élőt, látássérültet, még inkább mozgásában korlátozottat lát, netán értelmileg sérülttel találkozik, épp csak rásandít, aztán szégyenlősen félrefordítja a fejét. Nem tudja kezelni a helyzetet, nem tud kezdeni semmit a megszokottól eltérővel. A gyermek, no meg a kutya… az már egészen más eset. Őket nem tartja vissza semmiféle álszemérem, nem éreznek zavart, csak kíváncsiságot. Először egy kis fehér szőrgombóc fut fel a dombra, megáll, szemügyre veszi a lányt, apró farka vibrál, orra rezeg. Rögtön utána két másik eb is mellette terem, végül öten állják körül a kerekesszéket. Gazdáik meg, szokásuktól és vérmérsékletüktől függő vezényszavakkal – ‘Kira, hova mész? Pamacs, lábhoz! Dzsokk, hozzám!’ – visszaparancsolják őket. A visszahívás a kis testű kutyáknál eredményes, az önállóbb, szilárdabb jellemre viszont nem hatott annyira. Vaskos, csupa izom rottweiler áll, közvetlenül a kerekesszék mellett. A lány valamit mond neki, kezét lelógatja maga mellé. A roti figyel, közelebb és közelebb araszol. Megszimatolja a felkínált kezet, lassan ülő helyzetbe ereszkedik, fülét hegyezi, nagy, fekete-barna fejét félrehajtja. Ember és állat jól láthatóan szót értett egymással.
Kislány szalad fel a dombra, az egész gyerek két hosszú, pólóból kilógó kar, bal térdén friss horzsolás, haja a szemébe lóg. Alig nagyobb, mint a tőle nem messze ülő kutya, akiről tudomást sem vesz. Jól megnézi magának a székben ülő lányt, úgy dönt, hogy szóba lehet vele állni.
– Szia – mondja, és leplezetlen kíváncsisággal bámulja a két, bermuda sortból kikandikáló, barna lábat. – Nem tudsz járni, azért ülsz ebben a székben?
A lány mosolyog és bólint: – Úgy valahogy.
– Mi történt a lábaddal?
– Balesetem volt, megbénultam.
Több kérdés nincs, amit a gyerkőc tudni akart, megtudta. Elkerekedő szemmel bámulja a közeli, terebélyes bokor levelén, fejjel lefelé mászkáló nagy, zöld hátú legyet.
– Én miért nem tudok így felmászni sehová?
– Mert a te talpadon nincs tapadókorong – válaszol neki a lány nevetve.
– Én fogtam már legyet, meg találtam döglöttet is. Szőrös a lába, nincs rajta korong!
– Pedig van. Csak nagyon pici, a szőrszálaknál is sokkal kisebb. De ha nagyon erős nagyítóval nézed, akkor látszik.
Gyerek és kutya… Mindkettő félrebillentett fejjel figyel, koncentrál, próbálja megérteni, mit is mond ez az ember, ez a néni, itt a székében. Aztán egyiket a gazdája, másikat az édesanyja hívja. Szinte komikus, ahogy mindketten a lányra néznek. Tőle várják a döntést: mi legyen? Ő pedig int, előbb a gyereknek – szaladj! Az pedig fut, apró lába hangosan csattan a domb simára, keményre taposott oldalán. Ekkor a kutya is felugrik, nehézkesen megfordul, figyel, a gazdáját keresi és nehézkes mozgással elüget, átvág a többi kutya közt. Karcsú,  slamposan öltözött, festett hajú nő előtt áll meg, a szidás jól láthatóan nem érdekli, lepereg róla. Tudja, amit tud.
Először a kutyák mozgása válik bizonytalanná, meg-megállnak, fejüket felemelik, orruk szipogva szimatol. Aztán az emberek kapják fel a fejüket – mintha erősödne a szél. Amikor a fekete felhők átbuknak a házak tetején és az első dörgés hangja széttördeli a gyerekzsivajt, már ömlik is az eső. Anyák és apák kapják fel az ijedt csemetéket, gazdák kurjantanak kutyáik után, aztán menekül mindenki a közeli kapualjakba. A gyerekek szepegve vagy kíváncsian nézik az özönvíznek beillő zivatart, a kutyák rázzák vizes bundájukat, a félénkebbje a pórázt rángatja, fülét lesunyva lapít, megremegve az ismétlődő égzengéstől. A lány pedig ott ül a dombon, pólója, nadrágja elázott, karján, lábszárán fényes csíkokban folyik a víz. Senki nem mozdul, csak figyel: most mi lesz? Miért nem ’jön le’ az a nő a dombról? Hiszen a lába béna, a karja nem!
A férfi rohanva érkezik, a teli szatyrot a ház fala mellé állítja és fut a szakadó esőben, fel a dombra. Kiabál, arca rémült is, haragos is. Mondja a magáét, aztán a lány rákiált és rázza a fejét. Újra és újrakiált valamit, egyre haragosabb arccal, újabb és újabb fejrázással adva nyomatékot szavainak, amit csak a férfi hallhat, aki végül megvonja a vállát. És a lány hátrahajtja a fejét, szemét lehunyva kínálja oda arcát az ömlő esőnek. Aztán két karját az ég felé emeli és nevet, hosszan, jókedvűen. Az emberek nézik és csóválják a fejüket. Most nem zavarja őket az, hogy a lány és a segítője különböznek az átlagostól, a megszokottól. Ilyen távolságról már nem. Aztán a kislány, akinek nincsenek tapadókorongjai, hirtelen kiugrik anyja mellől a járdára, két pálcika-karját az ég felé nyújtja és felkacag. Anyja utánakap, majd utánaugrik, de a gyerek kicsusszan a keze közül, és nevet tovább. Már az anya is csurom víz, hát elneveti magát, hiszen olyan mindegy nem? Már az ő karjai is égnek merednek, és fél perc múlva húsz szülő, húsz gyerek, és ki tudja hány gazda meg kutya ugrál nevetve és csaholva az esőben. A slampos nő dermedten néz: – Megőrültek ezek? Aztán, amikor a rottweiler kirántja kezéből a pórázát és boldogan viháncolva a kerekesszék felé rohan, utána üvölt: – Totó, hát te is meg vagy őrülve? Akik a közelében járják groteszk – boldog esőtáncukat, csodálkozva néznek rá. És a nő, karját dacosan keresztbe fonja melle előtt, lehajtott fejjel, duzzogva bámulja a cipője orrát, hátát a falnak vetve.