Ismerős, ahogy kaptatok
lépcsők végeláthatatlan
során. Azt a pillanatot
is számtalan változatban
megéltem – és jó előre –,
amikor majd felismerem.
Már bárki közeledőre
simán föltenném mindenem,
hogy aztán el is veszítsem
rendre a magammal kötött
fogadásokat, hiszen
még véletlenül sem ő jön
szembe, fentről ereszkedve.
Mikor belátnám: nincs remény,
mintha kézenfekvő lenne,
egy fordulóból lép elém.
Szeretem ezt a versedet, Tibor.
Örülök, kedves Vali.
Köszönöm jelzésedet! 🙂
Ez bizony jó vers. Én is szeretem.
Jólesik, hogy, kedves Anikó.
Köszönöm jelzésedet!
“egy fordulóból lép elém.” Mégiscsak… Üdv. Barátom.
Igen, mégiscsak…
Köszönlek, Barátom!
“bárki közeledőre
simán föltenném mindenem,
hogy aztán el is veszítsem
rendre a magammal kötött
fogadásokat”
ez eltalált rendesen, Tibor… Ölellek: Mari
Örülök neki, drága Mari; köszönöm soraidat!
Ha lemondasz róla, megkapod – állítólag.