idő idő időtlenség
felhőket nézek
szemed helyett
homályos ablak lettem
már nemcsak be nem látnak
de én sem ki
becéznélek
de csak neved hajtogatása marad
mint őrült ismétellek zokogva
néha közbesikolt egy miért
aztán már csak állati nyöszörgés
nem bírom nembírom nem nem
idő idő idétlenség
felnevetek magamban egy-egy
vidám pillanatunkon
de ezek sem mentenek meg
mert már csak emlékek
nem teremtünk újat
nincs mi
múlt időben a tettük éltük
a ló évében elvágtázunk
te nyertél gyorsabban pattantál fel
hiába súlyosabb voltam mindig is
buta boszi
végképp letettem gyógyításról
hódításról
te meg én igazán tudtunk szeretni
pótolhatatlan vagy
idő idő tétlenség
július havában beállt a derekam
és nem masszírozod ki
és nem nyúlsz többé hozzám
és tudomásul kell vennem
hogy nincs és
nincs semmi semmi nincs
csak várakozás a halálra
ebben a forró nyárban
ami tulajdonképp’ jéghideg tél
görcsösen reszket benne
a magány
Veled érzek, kedves Mirage…
Köszönöm kedves Tibor. Tényleg.
“idő idő…” – mennyire jók az első sorok!
Értem, amit csinálsz, és jól teszed, hogy írsz. Tudom, hogy nehéz ilyenkor párhuzamosan követni a belső monológot és az irodalmi szempontokat, de talán nem kellene mindent leírni abból, ami odabent elhangzik.
(És most olyan érzésem van, hogy nem is kellene ezt mondanom, nehogy piszkálásnak meg okoskodásnak vedd… Ne haragudj! Egyfelől szeretném, ha minél jobban felszabadítanád Magad az írás által, másfelől szeretném, ha nagyon jókat írnál.)
igen, igazad van, valószínűleg jobban tenném, ha nem dobnám a Tóba sziklanehéz soraim, mert ide szebb (irodalmilag szempontból) gyöngyök valók, amik meg vannak csiszolva (költőileg). egyáltalán nem sértődöm meg, nincs miért. köszönöm, h nálam jártál.
Nem, nem így értettem. És nem a Tó miatt.