a Komód
e komódfiókban esőerdők emléke mellett
favágók lelke néhány kiirtott indián törzs
és verseim lapulnak
a mulandóság e bútordarabja lett
egyetlen társam kihez beszélhetek
szálkásra soványodott hátán írhatok
s kitölthetem jövőtlenségem biankó csekkjeit
a Légy
e légy hosszú és céltalannak látszó utat tett meg
amíg fölrepült a 3. emeletre és rátalált e sajtdarabra
mégis többet látott nálam aki lépcsőn jövök
s mikor megyek ritkán jutok a banknál távolabb
még a turistáknál is idegenebb vagyok itt
pedig ők záporként futnak át a városon
én itthon vagyok így nincs időm megismerésre
a hosszú séták is hiábavalóak a tengerig meg vissza
8475 lépés mindig ugyanarra és mindig ugyanannyi
ha megvakulnék botot sem kellene hordanom
nézem e rovart amint ügyesen becserkészi a sajtot
sétál körülötte akár egy vallatótiszt
döntés kell hoznia kíváncsi vagy éhes
becsukom az ablakot
már két fogoly él ugyanabban a lakásban
a Város
az utcán vagyok a legmagányosabb
egy világvárosban esélyem sincs ismerőssel találkozni
s ha mindenki így van ezzel akkor a tömeg magányok összege
melynek kiterjedése euklideszi módszerekkel meghatározható
ám mikor egyetlen irányban mozdul el az minimum tüntetés
s akkor már nem elegendő a körző és vonalzó használata
az Utca
általában azonos útvonalon járok a bankba
több váltás ruhám van de mind egyforma színű szabású
akik tegnap láttak ugyanazt látják ma is
így hihetik megállt az idő vagy szegény vagyok
reggel a buszmegállóban egy lány megszagolt
mosolyogtam hiszen ő a mindig-más-ruhák alatt
ugyanabban a bőrben jár mégis azt hiszi
ha este vállfákra akasztja tarkabarka gönceit
foglyul ejtette a változást
a Busz
mikor a busz ajtaja becsukódik
mintha egy galamb zárná össze szárnyait
hogy beférjen a bűvész dobozába
ahol reggelente egy-egy megálló műsorszámáig
összepréselve tarkán álmosan
óvni próbáljuk azt a többiektől nem fedett
lüktető teret melyen fölépítettük önmagunk
én a Rua Dom Luis 7 előtt szoktam jelezni
és a 19-esnél szállok le épp a bank előtt
s hallgatom amint hátam mögött
a galamb ismét összezárja szárnyait
a Kritika
kérted olvassam el a versed amit Lídiának írtál
s mondtad “nyugodtan javíts bele”
találtam is egy-két apró hibát de elgondolkodtam azon
ha mégis belejavítanék
az olyan volna mintha megpaskolnám Lídia fenekét
vagy meglazítanám melle fölött a khitont
pedig hús-vérként még nem is láttam őt
csupán betűkből kihajtogatva a papír síkján két dimenzióban
és így nem tudom eldönteni megérné-e a fenekét paskolni
vagy khitont lazítani a melle fölött
(egyébként jó a vers
nekem talán túl antikos
de jó)
a Séta
jegenyegyertyás szikár halott az út
távoli tornyon csókaröpt-kendő
néhány séta maradt csupán
az elvásott mérföldkőfogak
már nem harapnak
távolodó fecskeszárny eget hasít
szürke dunnából hullik az ősz
bronzsiratóasszonyok bólogatnak
marionettdél
a Huss
hiányoznak az őszinte tornyok
sehova-nem-igyekvő séták
mikor csupán a járás gyönyöre a lényeg
mikor nem vágyom hogy várjanak valahol
és nem remélem hogy oda érek
egy terv-nélküli terv hiányzik
naptár vázára ragasztott hártyapapír-napok
mikor éppen süllyednem kellene
de HUSS szárnyra kapok
s röppenek égbolt ereszéig
(a felhők szélei ragyognak)
s egy másik repülés emlékeként
viasztól súlyosan hullanak a tollak
a Szögvas
hiába feszegetem Holdkupakját
a végtelen palackja üres titoktalan
vagy éppen önmaga
ez az éjszaka is álmokkal teli
melyek sohasem teljesülnek
mert létük egyetlen célja a nemteljesülés
a megvalósult álom fölszámolja önmagát
valóság lesz akár a szögvas
mely rettegve búvik a rozsda alá
a Mezsgye
Eddig vonszoltam s letettem
Pedig oly csekélyke volt mit
dolgaimnak véltem apró holmik
giccses hétfők csorba keddek
Sosem volt mi föltoronylik
még nagy célok sem vezettek
Egyetlen hülye ékezetnek
heteket szenteltem s ez lett
de tudtam volna többet ennél
magasabb eget mélyebb tárnát
szebb kést mit jobban fennék
hogy egyensúlyozzak a pengén
Nem hiszem Valóság és álom
között vékony ismeretlen mezsgyén
ahol egy virág is alig fér el
most végtelen kertekről mesélek
Örülök, hogy elhoztad ide is, kedves István.
Drága Istvándorom, letaglóz, mennyire ‘belsősként’ írod ezt a sorozatot, mintha magad is lelépted volna azt a “8475 lépés”-t… s közben érezlek, látlak a versben téged is.. különösek a számok, nem betűkkel írtad, ahogy azt tanították nekem Mestereim, mégis nem zavaró, ellenkezőleg, nagyon is fontossá válik, kitűnik a versből és merengésre késztet… Olykor már gyanakszom, hogy nem is halt meg Pessoa, hanem új nevet vett fel: Kelebi Kiss István-ét… 🙂 Kötetre érett ez a sorozat! Csak írd, hozd mind ide! Ölellek: KedvesMarid
Szeretem Kelebi-Pessoát.