– Maestro, megtaláltuk az év fotójának az alanyát. A teljes felejtés söpri be majd azt a keselyűst, amitől rosszul lett.
– Igen, rosszul lettem, mert nem én csináltam! Na mutassák, hol van?
– Ott álldogál a dűne mögött, éppen vizet töltenek bele. Tizenkét éves, nagyjából százhetven magas gyerkőc.
– Hány kiló?
– Természetesen megmértük, tizennyolc és fél kilogramm a testsúlya.
– Döbbenetes, ilyen emberekkel vagyok körülvéve! Maga normális? Kövér afrikai kölyköket hoz ide nekem modellkedni? Photoshopot meg úgysem dobok be! Tizennyolc kiló, jó hogy nem kilencven!
– Most mit csináljunk, drága maestro? Ilyen hirtelen fogyókúrás módszert nem tudok, de talán mégis megnézhetné… Szegénykének csak csontjai vannak, meg bőre.
– Jó jó, de milyenek? Olyan vastagok a combjai, mint a maga csuklója!
– Elképzelhető, de még mindig úgy gondolom, világszenzációt lehetne csinálni a fiúcskából a vízkortyolgatás miatt…
– Azt képzeltem, hogy profikkal vagyok körülvéve, nem ilyen dilettáns sehonnai silányokkal! Nekem kell megcsinálni az év fotóját! Végül is én vagyok az “a”, jegyezze meg, “a” mester, nem csak úgy simán. Hol az a díjbirkózó?
– Már mondtam, ott a dűne mögött, épp egy sminkcsapat készíti elő a felvételre.
– Vizet iszik, Afrikában! Jó, hogy rögtön nem hamburgert zabáltatnak vele!
– Nem lehet főnök, ez a szegény jó, ha egy hangyát meg tudna enni…
– Ne sajnálkozzon már annyit! Igen, látom. Kövér! Ebből nem lesz célfotó, csak… Jaj, megvan! Hogy mindig nekem kell gondolkodni! Szerezzenek már egy hiénát! Odaállítják, akarom mondani ültetik, és nagy, kétségbeesett szemekkel bámulja ezt a kövér, tizennyolc és fél kilós dagit, amint megadó tekintettel várja sorsát.
– Rendben főnök, esetleg megcsinálhatnánk holnap a képet, addig én vigyázok, hogy még véletlenül se egyen semmit. Talán egy fél kilót is le tudunk szedni róla.
– Csinálja! Maga is belőlem él, meg a világ informálásából. Nélkülünk nem tudhatnák, hogy ilyenek – majd csak megoldom valahogy, hogy szerencsétlen sorsúnak nézzen ki ez a kövér gyerek – is élnek Afrikában.