– Nem fűrészelhetnek el! – ismételgette Libelula magában gépszerűen és ordító, feszült vonásokkal-, merev mutatóujjat szegezett az égre. Pityergett. – El fognak mégis fűrészelni, menekülnöm kell!
Szürkéskék a délutáni Hold, imbolygó indigó felhők között. Előtte semmi, mögötte semmi, oldalt is semmi. Alatta a menekülő útvonal és egy -a semmivel határolt terület kellős közepén, hatalmas-, kecskeláb.
– Olyan fáradt vagyok, muszáj ledőlnöm egy kicsit – gondolta és végigdőlt a fűrészbakon. – Nem gondoltam, hogy ez a rút ikeralkalmatosság – egy szál gerendának sem nevezhető fával összekötve – ilyen kényelmes! Azonnal elalszom, de nem tehetem, mert jönnek és elfűrészelnek! Az egyik felem kék, a másik zöld lesz… Itt most világgá kiabálom, hogy Béta 216 gyalázatosan szégyellje magát, mert Zümidöngicsélő és saját magamon kívül, véleménye senkinek nem lehet! Mindazok, akik a világban el akarják hitetni, hogy az ő véleményük helyes és követendő, álságosak! Ezért vagyunk mi ketten, hogy a világgal megértessük, ők álságosak és a mi véleményünk – kettőnk véleménye -, nem az! Zümidöngicsélő a legkedvesebb bálványom, virágról virágra száll. Na egyiket sem porozza be, nem süllyed odáig, csakis kizárólag engem! Béta 216-tól meg velőtrázó ocsmányság, hogy ha egyszer megmondtam mi az igaz, még bele is dumál. Hogy lehetne megértetni az emberekkel, hogy nincsen abszolút igazság és helytelenül gondolkodnak? Csak és kizárólag én gondolkodom helyesen, ja meg Zümidöngicsélő, aki szorgosan porozna engem, ha hagynám. Csak nektek megsúgom, hogy hagyom is. Egyszer azt mesélte, ha az ember nem akarja, hogy szétfűrészeljék -mint ahogy én is nagyon félek a fűrészeléstől-, akkor a fűrészelő embernek sose mondja azt, hogy “gebedj meg”. Ettől olyan parapszichológiai, fene tudja mi zajlik le benne és mint akit beprogramoztak, apró darabokra fűrészeli az embert. Ezt most belekiáltom a semmibe, egyedül vagyok itt, mint a sivatag homokja.
– Ebben tévedni méltóztatott neki. A sivatag homokja nagyon nincs egyedül, minden apró szem érintkezik egymással.
Lépteket hallott, balra pillantott és meglátta Béta 216-ot.
– Ó, te kis szerencsétlen, mit keresel itt?
– Ne bánts már, ha kell, ha nem!
– Ki és mikor bántott?
-Tudod szoktam itt néha fűrészelni. Ez a kecskeláb úgy van beállítva, hogy mikor valaki ráfekszik, azonnal megszólal a telefonom, kihangosodik és az első szótól az utolsó hangig mindent hallok.
– Na és kit érdekel kicsinyes spongya lelked világa? Úgy nézel rám, mint egy megrettent kapufélfa. Most pihennék! Hátra döntöm a fejem, olyan kényelmes itt,
Béta 216 gebedj meg! Vi-lá-gos? Mi az a hónod alatt, te brácsázol?
– Brá-csá-zom! – odanyúlt a tokhoz.
– Ejnye, te huzatban tartod a hangszered? Tönkre fog menni!
Béta 216, közben húzott, humán depressziós mozaikkockák, kacéran összerakott, kéklő fesztelenségbe ment át. Berántotta a motorfűrészt és cselekedett.
“Zümidöngicsélő” volt az utolsó hang, amit a kecskelábon fekvő szétkiáltott.
Béta 216 elvégezte a dolgát, feltakarított, szerszámait mentesítette a mocsoktól és a fűrészt visszarakta huzatába. A nyomokat eltüntette –mindenfélét-, az összeset. Elénekelte a patagón himnuszt, az utolsó két sornál, vigyázzállásba vágta magát, majd ellankadt és körülnézett.
– Mi a fenét keresek itt?
Leroskadt a földre.
– Már megint itt hagyott ez a kecskelábon fekvő. Legalább mondta volna meg mi a baja, miért piszkál állandóan. Olyan szerencsétlen vagyok! Úgy szerettem volna kibeszélgetni magam vele, hadd legyen már béke és tiszta víz a pohárban. Mos meg vihetem tovább ezt a folytonosan fojtó lelki görcsöt.
Vette a tokot szerszámostól és elindult vissza a semmiből, a valami irányába. Zümidöngicsélő észre sem vette, hogy szétfűrészelt rajongója köddé vált. Döngte tovább a virágokat, egyikről a másikra szállva és porzott, porzott, csak porzott orvul.