Nem tudhattam, ezt nem tudhattam.
Számban hűlnek a szavak,
mondhatná őket más is. Akárki.
Megfosztva gesztusaimtól,
jól ismert, begombolt pózaimtól,
hogy titkolhatnám tovább:
cipőmről leporlott a sár,
mert nem jelöltek meg az utak,
amelyeken hiába próbáltam lábnyomot hagyni.
Nem tudtam, nem tudhattam, hogy
fagytól óvott gyökereim alig mélyedtek talajba —
utánam még a vízözön sem.
Nem hittem:
százszor ellenőrzött térkép jelzéseit követve
még mindig eltévedhetek.
Nem tudhattam, hogy érintetlenné tesz érintésed.
Újra kell alkotnom magam.
Még nem tudom, milyen leszek.
2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
“begombolt póz”… az újra alkotás kőkemény meló…
Drága Mari, igen, az…
Köszönöm hozzámszólásodat!