és ti szélviharok már annyiszor megleptétek a várost
hogy kiolvassátok az isteni törvényhozás következtében
a kopott kőtáblák alatt nyugvók álmait s oly sokszor
sodortátok a semmi dobszólója helyére a virradat fényét
öltözzetek zöldellő derűbe és ne engedjétek
hogy a vakrozsda megostromolja a temetőkert rácsát
és ti elszabadult hullámok a sólyomröptű fehér felhők
alatt görgessétek az ünnep határvidékéig a hála feliratú
kavicsokat csontokon morzézó fájdalom helyett zúgjatok
biztatót a gyermekkor lapulevelei alól kinövő árváknak
dicsérjétek a mindenható szerelmet úsztassatok eleven
fecskét az emberek elé hogy elfelejtsék a hűtlenséget
és ti szökevény szavak pásztoroljátok a költőket
hogy sokáig éljenek a szívek földerülésében cirkalmas
mondatok az emlékek domborművein meg ne kopjatok
daloljatok vigaszt a társtalanul tévelygőknek hadd lássák
a messzeségben feltámadni párjuk arcát akivel szívből
mondhatják miénk lesz mindörökké a miénk
a sólyomröptű felhők alatt cikázó hűséges fecskék:) és a hála kavicsok. De gyönyörű, nemcsak e kettő, hanem minden képe. Csodaszép fohász. Örömmel olvastam.
Saint-John Perse 17 példányban tudta megjelentetni a könyvét, mégis irodalmi Nobel-díjas lett 🙂
“ne engedjétek
hogy a vakrozsda megostromolja a temetőkert rácsát …” mennyire igaz gondolatok, hiszen ha engedjük, hogy a múltat az enyészet vegye birtokba, akkor a jelenünket is tálcán kínáljuk neki …
Éppen erre gondoltam, Vincze 🙂
Ámen, úgy legyen, kedves Mari!
Én benne vagyok, Tibor 😀
Most majd megtörténik. Tavasz van. Hátha…
A tavasz képes a legmeglepőbb változásokra… és meglepően hirtelen 🙂