1. Ébredés – hajnal

Első pillantása az ablakokra esik. Négyszögletes darabokban jelzik, hogy közeleg a reggel. Már nem lehet elaludni, pedig jó volna.
Második pillantás – a fejét kissé oldalra biccenti. A fotelra szórt ruhák, a székre terített kabát, a szék alá rúgott cipő látványa a hányinger torz előjeleit csalja az arcára. Csend van.
Lehunyja a szemét. Kissé felenged a szája köré írt keserűség és a szemöldöke tövében ráncolódó szorongás.
Harmadik pillantás – a fej ezúttal nem moccan. Bámul a plafonra, aztán sóhajt és lehunyja a szemét. Megszámlálhatatlan nappalt és éjszakát töltött ébren. Az ő életében az arány 3:1 az ébrenlét javára.
Bárcsak alhatna. Kellene egy falat álom. Az álom kikapcsol, felüdít, pihentet. Belé sulykolták annak idején, katona korában: az alvás is fegyver! Ezért aludnia kell, amikor csak teheti, amikor módja, lehetősége van rá. Mert nem tudhatja, mikor lesz rá ismét alkalom. Lesz-e egyáltalán? Akkoriban egy kifeszített ruhaszárító kötélen is képes lett volna aludni.
Tompa nyomást érez gyomortájékon, amikor beszűrődik az utcáról az első busz kerekeinek dübögése, az első kukásautó csikorgó zakatolása. Pár pillanattal később a közeli templomban harangszó hívja rorátéra a megfogyatkozott híveket, mintegy jelezve: vissza lehetne térni az ötven, hetven, sőt száz évvel ezelőtti szokásokhoz.
Régen soha nem álmodott, csak aludt mélyen, zavartalanul. Ameddig fel nem ébredt, vagy fel nem ébresztették. Az álmok később jöttek. Még később pedig az álmatlanság, mint az öregség előjoga. És az álmatlanság rosszabb a rémálomnál. Mert abból még fel lehet ébredni. De az ébrenlétből – mibe?

2. Reggel – galambok

Áll a saroknál, ahol a két utca összetalálkozik, a keskenyebb a szélesebbe fut. Áll az úttesten, csúszós, hideg kockaköveken, lent, mélyen, már ha fentről, a tetők magasságából nézzük. Hogy a szó átvitt értelmében is lent, mélyen, ránézésre nem megállapítható.
Áll a sötétben, vár. Lehetne térplasztika, szobor, utcadísz. Talpánál úttesthez rögzített torzó. Moccanatlan. Keze zsebbe bújik, nyaka kabáthajtókába menekül. Az ismeretlen égrenéző emlékműve.
Nem történik semmi. Látszólag. Persze mégis. Mert fordul a föld, kivilágosodik, a hőmérséklet csökken. Kering a vér, hörög a lélegzet, sípol a tüdő. Lebben a haj. Nyílik a kapu, zörög a redőny, kopognak a léptek. Kialszik az utcalámpában a sárga fény. Ez mind – történik.
A járda, mozgás. Jövés és menés. A középpont – ő – áll. Centrum. Jó pozíció. Mondhatná: körülötte forog a világ. Feje felemelve, arccal az ég felé.
Ablak nyílik, valahol fent. Megrezzen a csend, összerándul a reggel. Galambok vetik le magukat a tetők alól, zuhannak, majd emelkednek hirtelen, körbe és körbe, szürke utcák felett. Szürke házak, szürke szárnycsattogás. Grafitfények.
Elindul, még mindig az úttesten, siet sálba bugyolált nyakkal a kocsma felé. Dupla vodka kétszer. Inni nem akkor kell, ha felejteni akar. Hanem, ha emlékezni.

3. Reggel – hazafelé

Bámul kifelé, a szutykos üvegen át nézi az utca kis darabját. Amennyit a szűk ajtónyílás látni enged. Mély lélegzetet vesz és a járdára lép. Kivetette a söntésből a lerészegedéstől való félelem.
A hideg szél és a gyenge napsütés felszívja a hajnali pára vékony nedvességét. Száraz kockakövek négyzetrácsa az úttest. Csak a járda repedéseiben áll még az éjszakai eső zavaros vize.
Hazafelé indul, szájában az olcsó, kommersz vodka émelyítő, édeskés íze. Gyomrában a céltalan és értelmetlen hónapok alatt felgyülemlő, csillapíthatatlan éhség.
Átlósan vág át a téren, az átlók – képzeletbeli, nagyjából egyenes vonalak – metszéspontjában megáll és felnéz az égre. Istent keresné, de csak felhőket talál. Kellene valami mantra, amit ismételgetni lehet vég nélkül, mert utolsó mondata kapcsolódik az elsőhöz. Általános érvényű folyamatos ima a kenyérért sietőkért és kenyér nélküliekért. Gyár nélküli munkásokért és vonatok nélküli pályaudvarokért. Pályaudvar nélküli vasutasokért, úttalan utakért, kertészekért és szobafestőkért. Adófelügyelőkért és adóalanyokért. Szavazókért. Politikusokért nem. Számukra se ima, se feloldozás. Munka- és fedélnélküliekért, írókért meg olvasókért. Közmunkásokért és a tér sétaösvényeit ellepő gazért.
Magába szívja a sötét, dohos kapualj, aztán a lakás ajtaja. Végigmegy az előszoba színtelen-szürkére kopott szőnyegén, ki a konyhába. Kabátját – cipőjét nem veti le. Menetkész. Akkor is utazik, ha épp egy hokedlin ül és cigarettát sodor.

4. Délelőtt – át a hídon

Elindul, keresztül a városon. A hídon gyalog, nem azért, mert nincs pénze jegyre, az ellenőröktől nem tart. Mosolyog, amikor odaadja az okmányait, mosolyog, amikor átveszi a csekkeket. Azokat eldobja. Őt nem lehet megtalálni. Kétévente költözik. Harminc éve nem lakik sehol.
Áll a híd közepén, az acélív tetőpontján. Legmagasabb pont. Nézőpont. Kilátó. Ég és víz között, de madarak nélkül. Figyel, éberen keres. Moccanatlan minden, szemcsés, monokróm állókép. Szárnysuhogásra vár, de csak a hajába kapó szél zúg.
Gyerekkorában, téli estéken sirályokat etetett a hídon. Apró kenyérdarabokat tartott a tenyerén, a madarak felbátorodtak és az ujjai közül is kicsipegették a falatot. Érezték, nincs mitől tartaniuk. A vállára ültek. Egy ideges, türelmetlen sirály a fejére vágott, homlokán csorgott a vér, de nem számított. Ott állt a hídon minden este. Fején, arcán szaporodtak a sebek, végül az anyja megtiltotta a madáretetést. Azért ő még sokszor kiszökött a hídra, titokban. Boldog volt a sirályokkal a vállán.
Elindul, fázósan összehúzza magát. Nincsenek madarak. Vidékről eltűntek a fecskék, a folyók felett nem cikáznak sirályok. Galambok még vannak. De ki tudja, hová lettek a városokból a verebek?

5. Dél – ebéd nélkül

Gyalog a Római parti gát mellett. Balra, le a Királyok útján. Visszafelé helyiérdekű vasút, az Újlaki templomnál éri a déli harangszó. Valamikor a gázgyárból idáig sodorta a szél az ebédidőt jelző gyári duda hangját.
Visszasétál a régi, római romokig. Hideg kövön ül, nézi a porond kitaposott füvét. Pár hét múlva kitavaszodik.
Fiatal pár jön kutyával, a lány haja vörös, a fiú kabátja is. Színharmónia. A kutya lefekszik, nyelvét lógatja, a fiú és a lány összeölelkeznek.
Félrenéz, szegyellősen. Úgy érzi, mintha leskelődne. Valójában ölelésre vágyik ő is, bár hónapok óta nem tudja elviselni, ha valaki hozzáér. Talán nem az ér hozzá, akitől elviselné. Az Aranyhegy irányában, a magas tetők felett kibomlik a felhő, a Nap megvilágítja egy percre az amfiteátrumot.
Szoborcsoport előtt áll, itt is kockaköveken. Szemben ház, földszintes, kapuja zöld, ablakai alacsonyak. Emberléptékűek. Nyáron kikönyökölni, alkonyatban, beszélgetni a járdán állókkal. Háta mögött az esernyős szobrok némán figyelik ki az, aki a télvégi szürkeségben Krúdyt keresi.
Megy a Szőlő utca felé, összehúzza magán a kabátot. A Zöldkapuból ebédillat dől az utcára. Megkordul a gyomra. A Kolosy téri péknél pogácsát vesz. Egyet.

6. Délután – és este

Konyha, középen magas alak kabátban, mellette tűzhely, kávéillat. Kint bérházban körfolyosó, kongó léptek, halk zörejek falakon innen és túl. Az utcán busz dübörög, megrezzen a padló, tányérok koccannak. Száz éve a legnagyobb ellenség a földrengés volt. Talán még az időjárás. Csuklós buszokkal nem kalkuláltak.
Kitárt ablak, szélcsend, fáradtan lógó függöny, se tiszta se piszkos, de kopott festésű falak. Erkélye korlátjának dől és az utcát figyeli. Minden mozog, cselekvések és mozdulások tömege egy időben. Üzletajtók nyílnak ki, kapuk tárulnak fel, járművek araszolnak. Összességében mégis – minden mozdulatlannak hat.
Szoba asztallal, székekkel, az asztalon telefon, toll és jegyzetfüzet, mellettük hamutartó, dohány, cigarettapapír és öngyújtó. Ahogyan lent, úgy fent – idézi fel magában a Tabula Smaragdina kezdő mondatát. Ott sem, itt sem történik semmi. „Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.”
Asztalához ül, újságokat tereget szét, neveket és címeket jegyez fel. Telefonszámokat, lehetőségeket karikáz be. Munkát keres. Amikor az újságokkal végzett, a monitor elé ül és folytatja. Sötétedésig.
Szűknek érzi a szobát, levegőt szeretne. Szája kiszáradt, fröccsöt kíván. Cipőt, kabátot ölt, kulcsért nyúl, ajtót zár. Lépte kopog a gang kövén, csosszan a kopott lépcsőfokokon. A ház kiveti magából a sötét hidegbe.
Utcalámpák vetnek sárga fényköröket, tócsa csillan, ablakok és buszajtók csukódnak jellegzetes zajjal. Szél kap fel száraz levelet, sodorja. Mélyen repül. Kékes fények villannak és vibrálnak függönyök mögött, egy boltból éles, fehér csík loccsan a gyalogjáró aszfaltjára.
Ahogy az írás mondja, mindennek rendelt ideje van. Az este az önmarcangolás ideje. Végiggondolni éveket és életet. Mit csinált, mikor, hol és kivel, mit rontott el, hogyan kellett volna.
Ma sem lett okosabb, nem szerzett új tudást. Csak annyit tud, mint tegnap, egy hete, fél éve, négy éve. Mozgásban kell maradni, menni, menni kell, városi gerilla módjára. Mert ha megáll, azonnal ráakadnak az ellenségei – saját gondolatai.
Lassítás nélkül sétál el a kocsma előtt. Rossz hangulatban van, nem érné be egy fröccsel, lerészegedni drága és felesleges. Holnap eggyel több marcangoló gondolat üldözné. Megáll a téren, rágyújt és a fákat figyeli. Ágaik kopárak, még nem akad beléjük a szél. Sem a harang hangja. Angelus Domini – az Úr angyala.

7. Éjszaka – moccanatlan

Elmorzsolt hát megint egy napot. Fotelban ül, lába keresztbe téve, fejét a háttámla tetején nyugtatja. Figyel, éberen, hangok fogják körül, néha felemelik, néha szorongatják. Mahlert hallgat, ez illik leginkább a késői órához és az érzéseihez. Lassan elcsitulnak a hullámok loccsanásai. Néha azért egy-egy emlék még a kövekhez csapódik, de már csak halkan. Alig.
Egy óra múlva ágyban fekszik. Hátát a falnak veti és mint általában, Istennel beszélget. Pártfogását kéri a következő napokra is. Isten fáradt, mert sok a dolga, kénytelen megint a világ bajaival foglalkozni. Elköszön, elmegy. Ő pedig a hátára fordul, és mert a párnája lapos, két tenyerét tarkója alá igazítja. Csak most, az éjféli csöndben döbben rá: egész nap nem jutott eszébe, hogy ő költő. Nem végső soron, hanem elsősorban. Szavakat kellene egymásba fonnia, összeszőnie, vigaszként, támaszként. Hogy erőt adjon.
Ha valaki figyelné titokban, mindezt persze nem tudná. Csak egy fekvő alakot látna az utcáról beszűrődő gyenge derengésben. Meg egy szobát, benne asztalt és székeket, egy fotelt. Az asztalon tegnapi újságok mellett telefont, tollat noteszt. Aztán, ahogy odakint takarékra kapcsolják az utcalámpákat, már semmit. Mindezt elnyeli lassan az éjszakai sötét.