pont nélkül maradnak a súlyos
mondatok a vágyakozás vermeit
beszövi a fű a fegyelem kimerül
a távollét próbája életveszélyes
sorsszerű tévedést mutat a tükör
most neked kell megvigasztalni
az egynyári virágokat énekeld el
nekik hogy rövid életük során
milyen sok örömöt szereztek
színpompájukkal az embereknek
ma neked kell dalolni az ég sötét
boltozatán függeszkedő magányos
csillagoknak mert elfáradt a jóság az
emberek szívében ne bánd ha olykor
elcsuklik a hangod csak folytasd
nézd a kozmosz állványzatán magasra
hág a hold hosszú árnyak fekszenek az
útra könnyű remegés fut át a fák hegyén
sötéten hallgat egy tócsa dúdolj fényt
hangodban adj hazát nekik
Hangodban hazát…
Gyönyörűt daloltál, drága Mari.
Hangjával Nórink mindig hazát ad a szívemnek, a tájnak, a környezetének… örülök, hogy tetszésedre volt(am), Tibor. Köszönöm figyelmedet.
Drága Mari, nagyon köszönöm ezt a gyönyörűséget…. öleléseimmel vagyok.
Nórink, én köszönöm, hogy megírhattam születésnapodra ezt a verset Neked, s azt is köszönöm, hogy azóta is szívedben hordod. Ölellek!
Én is köszönöm. Azért, mert.
miért? Csupa kérdőjel lettem 🙂