ahogy véget ér már kezdődik is elölről
mert sosem ér véget és sosem kezdődik
fektetett nyolcasok vergődnek
kiszáradt évszakok bitumenes vízmosásában
nem hallani a sikolyokat de valahogy mégis
érzed a ledarált idő morzsányi darabjait bőrödön
csillagszikrák holdszemcsék szerelemhamu
állandóság kaméleon köntösben
tükörképed megkopott álom szárítókötélre feszítve
a jössz felém illúziója rozsdás repeszszilánk
távolodunk mint ismeretlen naprendszerek
nem tudom kinyitni ezt az üveget nélküled
nem tudom kinyitni ezt az üveget
nem tudom kinyitni
nem tudom
nem
ne
4 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
“fektetett nyolcasok vergődése” a végtelen vergődését érzékelteti … minden sor, minden gondolat, mint mankó topog a “bitumenes vízmosásban” …
A kör, bármilyen szűk sugarú, végtelen. És mégsem vezet sehová…
A leütésben ezek az elharapott sorok még drámaibbá teszik versedet, Mirage-m. Biztatlak, írj, ahogy mondtam, mindennap, ég akkor is, ha nem lesz belőle Vers… szórd két kézzel, pazarolva a fájdalmadat ölellek, énisénis
Itt is telibe talált(ál).