kialszik a táj egymásba olvad közel és távol
szélparipák vágtatnak felverik az ülepedő
sötétséget gyász emelkedik a porból
a magas ég felé hatol az elmúlás keserve
zsákmányra les a lelkiismeret
isten ostorának pattogása rengeti szíved
órák gongütése mélyet sóhajt az idő
lelked rebbenő madárszárny
lázálmok kondulnak vagy halk harangszó
riadtan húzza meg magát a ház
vakon hanyatlanak a tárgyak
keleten a nap sajgó seb de te szünetmentesen
működteted a tavaszt rózsák bíbor tüze lobban
és rendíthetetlenül tündököl benned
a reményszivárvány
8 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nagyon szép Mária! <3
Köszönöm, Zsöte, nagyon kedves vagy.
RENDÍTHETETLENÜL, drága Mari. <3
Csak úgy érdemes, Tiborom 🙂 köszönlek
jaj, de szép az a reményszivárvány! 🙂 Gyönyörű verset alkottál gyertyafénynél 🙂
Ölellek és mp. Vacskád
Minden történés jó valamire, drága Vacs… ez az áramszünet is 🙂 mindenesetre azon elgondolkodtam, hogy az áram annyira természetes, hogy észre sem vesszük, csak a hiányát… 🙂 ömp4444444444444madarad
rendíthetetlenül.
rendíthetetlenül?
jó Neked.
enélkül nem megy, János… persze engem is elnyelnek olykor gödörsötét napok… de vannak segítőim, Életem Napsugara, az unokám, és karját nyújtja a gondolat, amit helyettem Marquez így fogalmazott meg: Nem a halál, az élet végtelen.