a csendből kúsznak elő
a torz suttogó hangok
vonagló sikoly maszkok
nyelvet öltenek
és őrült iramban másszák
a szikár kéményeket
s mint palackból a szellem
kilövellnek
a tűzfalak préséből
téglák réséből
utánuk málló vakolat pernye
és hull hull a fejemre
csak tenyérnyi a kék
hulla udvar hull az ég
sarkában gyűl a bűz
aknamély
s mint űzött vad
a szűkülő kürtőn körbe tekereg
szűköl mint kivert eb
újra
meg újra
pörgő tuba
az apró szemű falakon
vergődik a sikoly
mély az álom és remeg a szem
ház gyomrában odalenn
köröm kapar a köveken
tótágast áll a világ
apadó kutak mint pocsolyák
és lefetyel a népség
kétágú nyelvvel
csúszó mászó
rémség
jöjj és halld
nyöszörög még az öreg
morzsolja a követ
kámzsa odú
csuklya zug
vele futok és liheg a szív
félre rúg
mezít lábam poroszkál
hangulatom folyondár
föld tengelyén kolonc már
didereg a pucér lét
szélmalom dombján mint vergődő galamb
sikoly száll
sisak rostély kenetlen
nyikorog
búsképű a lovag
tarisznyáján vonótok
vonótlan
gyantátlan hang csak a torok tüzel
parázs vánkos
és szűz szavak
lihegő lepedőn
lepedőnyi a vers
csontjaimon mint gyolcs
végtelen a tekercs
a csendből kúsznak elő
a torz suttogó hangok
rendre
a torz suttogó hangok
vonagló sikoly maszkok
nyelvet öltenek
és őrült iramban másszák
a szikár kéményeket
s mint palackból a szellem
kilövellnek
a tűzfalak préséből
téglák réséből
utánuk málló vakolat pernye
és hull hull a fejemre
csak tenyérnyi a kék
hulla udvar hull az ég
sarkában gyűl a bűz
aknamély
s mint űzött vad
a szűkülő kürtőn körbe tekereg
szűköl mint kivert eb
újra
meg újra
pörgő tuba
az apró szemű falakon
vergődik a sikoly
mély az álom és remeg a szem
ház gyomrában odalenn
köröm kapar a köveken
tótágast áll a világ
apadó kutak mint pocsolyák
és lefetyel a népség
kétágú nyelvvel
csúszó mászó
rémség
jöjj és halld
nyöszörög még az öreg
morzsolja a követ
kámzsa odú
csuklya zug
vele futok és liheg a szív
félre rúg
mezít lábam poroszkál
hangulatom folyondár
föld tengelyén kolonc már
didereg a pucér lét
szélmalom dombján mint vergődő galamb
sikoly száll
sisak rostély kenetlen
nyikorog
búsképű a lovag
tarisznyáján vonótok
vonótlan
gyantátlan hang csak a torok tüzel
parázs vánkos
és szűz szavak
lihegő lepedőn
lepedőnyi a vers
csontjaimon mint gyolcs
végtelen a tekercs
a csendből kúsznak elő
a torz suttogó hangok
rendre
Száguldó iramodban sodródva, sikoltok veled együtt…
Szeretem az ilyen “átérző” hozzászólásokat! Köszönöm, kedves Zsote!
Hát még ha a presszós tördelésében élvezhetnénk itt is. De így is, itt is, ahogyan Zsöte.
Kínlódtam vele, de nem egy egyszerű dolog több mint hatvab sor esetében 🙂 feladtam 🙂
A formára gondolsz, Kedves Vincze? mert szerintem jól van ez így… tényleg olyan, mint ama “végtelen tekercs” darabja. és annyira vinczés, sodró és lendületes, ellenállhatatlanul magával ragadott, el is vittem a ‘tótágast álló világba’, hadd olvassák mind többen.
Kedves Mária! Ez az érvelésed a “végtelen tekercs” felidézésével, nagyon helytálló és elfogadható, ami a versem formai átlényegülését illeti, itt a TÓ-ban. Mindenkori figyelmedet köszönöm és köszönöm azt is, hogy a számtalan “pocsolyát” jelző, korhadó kútágasok világába kivitted a versemet! Ölellek, vinCZe
ma már egész az űrig hallik a sikoly
nyöszörög, rí a Föld
Kedves Mityka … köszönöm, hogy betértél hozzám!