Palackposták Nakonxipánból
—Gulácsy Lajos megtalált naplólapjai—
(Pethes Máriának és Kovács József Hontalannak)
az eső Dante-tercinát dobolva
forró ablak-lelkemről visszapárolog
úgy nem vagyok senkinek a foglya
hogy Űrt őriznek bennem komondorok
nem találkoztam soha Beatricével
-de ismerem- a festett Költő én vagyok
szívet a téglafalra belülről véstem
és Pillanatból szőttem léthosszú napot
de immár nem tudom hogy nem tudom mit
felejtettem el és mire emlékezem
hogy merengő ámulat vagy gyógyszer bódít
s halálom stoppolom vagy sorsom lékelem
*
a fénynek
nincs szaga
mint kerítése
a képzeletnek
békák is
reménykednek
ha rút is a királylány
egyszer megtanul csókolózni
-talán-
túlfizetett koldusként
e néhány gondolat
nap mint nap visszajár
ide
hol minden csönd
és fal és fehér
s a négy évszak
a négy sarok
-legszebb a nyár-
künn a közös csarnok
mégis őszbe hajlik
s fekete szél kapkod
lehulló sétáim után
*
billegő kósza árnyak
a Via Appián
múlt-foszforos
lábnyomokba lépek
a Trevi-kútban
csillagfillérek ragyognak
egyszer visszatérek
gondoltam a k k o r
s m o s t itt ülök
kiflit majszolok
(a kalandozás
karnyújtásnyi tér)
Csönd és Álom
mankói egybenőttek
(hová
hová)
nincs remény
lelkem metán-sújtotta tárna
minden vágyam emlékem
benne égett
s a forró fojtó sötétben
nem tudtalak megmenteni
Téged
Ó
mennyire ormótlan ez a lépték
Fecske és Giliszta bennem
s a nyirkos sötétben mélyen
a szárnyak vágyát
tovább növesztem
*
vászon helyett rácsok
a vakkereten
most az a Nincs ami Van
ecset nélkül vajúdik a kéz
túlhordott képek a lélek belehal
a test tűri még
bíbelődik benne a salak
s hajózik horizont-nélküli
termek meszelt
égboltja alatt
*
sorsom színes
palettákra száradt
kőnek szárnyat festek
követ a madárnak
aranyló lazúrra
sötét pöttyöt ejtek
camera obscurát
bezárt képzeletnek
út-tudó csodám
mely volt készülőben
mint pille a bábból
röptét kirágta belőlem
próbál égre szállni
-fogyóban a fénye-
didergő nyárban
dérrel hímporosan
verdes a béke
*
ellopott hétfők
visszalopott keddek
elvesztett szerdák
megtalált csütörtökök
beomló péntekek
aládúcolt szombatok
kardfogú vasárnapok
között
és ugyanez
ki tudja hányszor
az ében
csönd belsejében
hol festhetnék
rácsokkal fölszeletelt Napot
meg-nem-szőtt-terveket
térképem fehér foltjait
melyek én vagyok
festhetném
még-ki-nem-ásott-kutak
vödör csobbanását
remény bedeszkázott ablakát
melynek résein át
a Varázsló kertjére látok
(levedlett álmaim kígyóbőrliánok)
mégis pizsamában ülök
az ében
csönd belsejében
s magányom
lepkehálójával
ecsetszárnyú színekre
vadászom
*
ki szomjúság ellen
csapot szereltem a végtelenre
és megpatkoltam az Időt
hogy lassabban kopjanak az évek
most nem lelek és nem remélek
tornyokat
jegenyéket
csonkig feketült szárnnyal
csonkon égő gyertyalángba
zuhanva
próbálok vásznat feszíteni
e vakkeretvilágra
adni
adni
adni
kapni
kapni
kapni
és tovább ring
az inga
meddig
*
körben kiégett
földbe fúródott
repülőgépek
az évek
mégis élek
megmentett
az álmaimba szorult
katapult
egyetlen túlélője
lettem magamnak
ki mint rémült sün
lángoló kazalban
maradék sorsom
menthetném
e zűrzavarban
mégis csupán
tüskéim borzolom
s állok széttárt karral
eleven kereszt
érintek
Délt Északot telet nyarat
levágok minden hajtűkanyart
Függőleges és Vízszintes origója
szívem a bója
lüktet jelez rezdül
amint rajtam keresztül
áramlok át mások emlékeibe
(ide)
voltam
pedig zsömlém körül
az asztalon még dong a légy
szöszös lábától
megzörren a zsírpapír
csupasz fák árnyéka
rajzol hieroglifákat a falra
Ekhnaton verset ír
*
árnyékos oldal a lelkem
miért is készítenék napernyőt
ha rám omlik a készülődés
amint kinyílnék az életemben
most is
e tükörnek beszélek s látom
hátam mögött a falon
(mint ezernyi lőrés)
apró repedések
bármiként fordulok is
elvéthetetlen célpont maradok
a kockakő fugáin át beszivárog
a Cukrászda alá temetett sok halott
és egymásra rakódik
láthatatlan kezek
emlékeimbe építenek
ne roppanjon össze
ami megmaradt még
a nyitott ablakon át
érzem a rizspor szagát
pedig a hárs virágzik
*
álmaim
csillagszemcsés dörzspapírral
fölsérti az éj
bennem pilleszárny
szirom és pehely lebeg
mégis véres álmokra ébredek
(sebek)
folytatnék egy történetet
ám az ébrenlét más alakzat
hegyekké gyűri a lepedőt
szörnyekké torzítja az asztalt
széket
a sebzett álom éhes
kiharap belőlem
pilleszárnyat szirmot pihéket
s amint a Hold halad
a csöndre órám ketyegése
szerel karmokat
háborús övezet lett ez az éj
fekete és fehér tábornoka
ülök magányom közepén
s mindkét sereget rendezgetem
Magam
Velem
(hiába)
Istenem
hány virradat férne
ekkora éjszakába
*
…pedig ott volt a tábla
ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ
kiléptem
rámcsukódtam
s most itt vagyok
kulcs nélkül
Nakonxipánban
a hóban
nem fázom
talán nincs is hideg
(vagy viszonyítási alap)
Hercegnő lebeg
a mellvéd felett
s aki voltam
játszani hív a kisgyerek
most ő az egyetlen barátom
csúszkálunk színes palettákon
neki mondogatom
nyár van
nyár van
ám a piciny fehér méhek
zümmögnek tovább
Nakonxipánban
hull a hó
*
szóközökben megfeneklett csend
evezője-törött mondatok
kikötő nélküli színek
de bennem az utazás éhe
szárnyakat növeszt
s futok futok
hogy magam alá gyűrjem a valóságot
és felemelkedhessek végre
csupán Nap-közelben érthető
a zuhanás veszélye
előbb egy-egy toll
kioldva alá pörög
fönn az aranyat nézem
s árnyamat a mélyben
föl föl
tovább
(de a nővér mosolyogva mondja
megjött az ebéd Lajoska)
s megint
SZIGET az ágy
*
vihar
villámvalóság
percek fény és hanghatásait
színekké szublimálom
ecsetem szőre éj
palettám álom
testem vakkeret
lelkem a vászon
s kopp-kopp-kopp
egy árverésen
elkel a halálom
*
néhány óra még
s az első Napszelet
végig gurul az asztalon
s ketté fűrészeli
a nem-csobbanó Ladikot
néhány óra még és láthatom
szobám sarkában mennyit haladt
a Párkapók
néhány óra még
hogy újra halljam
a fatorkú cinegét
( a fülemüle tökéletes
énekét unom)
mert megmerítkeztem az éjszakában
mindig minden éjszakában megmerítkezem
virrasztásköpenyben járom Álmok útjait
a bolond iránytű nem csitul szívemben
az eltévedés félelme sem rémít engem
hiszen kisiklott vonatnak a pályaudvar emlék
de minden következő állomás vágya benne ég
…csupán néhány óra még…
*
csukott szemmel
(gyakorlásként)
morzsákat tapogatok
egy kettő vagy három
lépésnek nevezem
a szoba tárgyait
(kettő a szék)
ez megszokható
de a mind gyakrabban
rám törő szín-nélküliség
(mikor füst a világ)
nehezen
néha
nyílnak még bennem
rózsák és orgonák
s sziporkáznak
kaleidoszkópok
de zsákutcába szorult a fény
s hiába tolatna már
falat emelt a retinám
és hirtelen
a Semmi
elkezd történni velem
*
csöngetnek
(mint az iskolában)
kedd délután
ismét séta lesz
és járhatunk
körbe-körbe párban
talán az udvaron
(hisz nyár van)
készülődök lábam
már leér a kőre
de visszahúzom
akár a macska
ha vízhez ér
ma nem megyek
hiába szólítanak
hajlongok
hátra meg előre
s hallom
EZ
itt marad
igen
akár egy tárgy amelyre
12 éve rakódik a por
s hogy csillog alatta
már maga is letagadja
kedd
körbe-körbe
kinn
csoszog a csapat
*
apad a folyó
Tengert-érni reménytelen
lékelt papírhajók verődnek
p a t a k-köveken
de lassan elsüllyed ez a víz is
sivatag közepén nagy
zománcos lavór-oázis
a csöndnek pálma-árnyéka van
——(Gyula centis betűkkel
írt egy verset nekem
– így látom –
de nem értem benne
magam)
“halálom stoppolom vagy sorsom lékelem” – Nakonxipán örök üzenete számomra.
Nagy tisztelettel, megbecsüléssel őrzöm ezt a versedet, DrágaIstvándorom… Minden sora aranyat ér nekem 🙂 Ölellek: KedvesMarid
Mindig meglep, hogy ez MEKKORA…
Pedig vagy tizedszer olvasom most újra.
Hatalmas Barátom, István! Remekművedet Máriám elküldte nekem, bekeretezem és ki fogom tenni a lakás falára. Mindenkor nagy szeretettel gondolok rád: Hontalan Barátod