Egyszem ország, egyszem nemzet,
jó ezer év óta,
annyi íjas ifjat nemzett,
félte Európa.

Honnan jött és mit teremtett,
sustorognak róla,
ám, ahogyan István tett-vett,
rákerült a stóla.

Dúlta tatár, török sereg,
védte kuruc nóta,
piros-fehér-zöld a gyerek,
mégsincs, aki óvja.

Haragudták az Istenek,
fegyver is tarolta,
vonaglott, de nem engedett,
bárki verte holtra.

Sose védték más nemzetek,
himnuszban a sorsa,
határait a rettenet
körbekaszabolta.

Hegyet nőtt és rónát vetett,
verejtékes földjét
belviszályok, rongy emberek,
háborúk gyötörték.

Ravaszt húzott, hálót vetett
ujjbegyen ült sorsa,
körülzárták, s a ketrecet
nap-nap ostromolta.

Ment világgá, nagy álmait
kis ölébe fogta,
s kerek földön látták, amint
körbegurította.

Kenyerét ma daccal szeli,
redőt rajz az átok,
amilyet a mennyekbeli
Jóisten se látott.

Ihol élnek az emberek,
amúgy magyar módra,
mondják, ha a világ kerek,
hát kerek a porta.

Olyan kerek, nem is lehet
mást mondani róla,
tudja, ami odaveszett,
visszaaraszolna.

Mégis tavaszt hajt a vetés,
szivárvány húz ívet,
s aratáskor jövés-menés
dobbantja a szívet.

Fekete a föld gerezdje,
egy velünk a dolga,
s ráköszönünk reggelente
fölébe hajolva.

Forró öle kenyeret ád,
meleget a háznak,
új reggelt és annak hazát,
akit hazavárnak.

Akkor is, ha kettészelik,
s karaj a keserve,
forog-pörög, amíg verik
búzakalász nyelve.

Dobra vernek csapot-papot,
viszik, ami érik,
s amit a múlt jussul hagyott,
elkótyavetyélik.

Ez a kórság sem riasztja,
mintha csoda volna,
ezeréves anyja-apja
idelakatolta.

Magyarország, szívem szeret,
te vagy sava, borsa,
neked futnak bennem erek,
neked vagyok szolga.