Angina pectoris

„Ha pedig kövekből csinálsz nékem oltárt,
ne építsd azt faragott kőből:
mert a mint faragó vasadat rávetetted,
megfertőztetted azt.”

Mész.
Felmarja bőröm.
Hólyagot húz, ha fröccsen.
Zsírokból rakódik ereim falára.
Szűkülő csatornák, rögösödik
a vér.
Kő.
Durva éle beleváj
tenyerembe.
Sima, hideg lapként
rám nehezedik majd.
Rettegek.

Éjjel ablakot nyitottam,
huzat simította szárazra
verejtékező homlokom.
Tétova tapintással kerestem
– mit is? Már nem tudom.
Félálomban lebegve nyúltam
emlékek után.
Éberségbe rántott hirtelen a görcsös fájdalom.
Éles szilánk állt mellembe, durva kéz
fogta marokra bennem
a dobbanást.

Pumpából lőttem nyelvem alá
keserű oldatot;
– Ne nyeld le! Ne nyeld le! –
Lüktető halántékkal keringtem,
emelt a roham egyre feljebb,
aztán leejtett.
Álmomban
magamba markoltam,
s néztem, amint kipergek
ujjaim közül.
Szememet hosszú szavak
fogták le, kezem kész sorok szorították,
Isten ült ágyam szélén.

***

Reggel van.
Vihar utáni szél szárítja
az átizzadt ágyneműt.
Arcom mész-fehér, kezem,
akár a kő.
Nehéz.

Angina pectoris II. – avagy a pokol tornáca tavaszi, verőfényes délutánon

Lassan szivárog vissza belém az élet.
Még nem nyitom ki a szemem, fekszem a verejtéktől lucskos párnán, érzem, hogy a paplan is vizes, izzadságban úszik az ágy.
Visszatérnek az éjszaka rémképei, és velük a szúró, nyilalló fájdalom baloldalt, szívtájékon. Émelygek, sajog a gyomrom is. Ismét elfog a rettegés. Gyűlölöm ezt a bénító félelmet.
Kimászom az ágyból, mindenem remeg, borzongok, de kitárom az ablakot. Alig tart meg a lábam.
Elindulok a konyha felé, aztán megállok tanácstalanul. Kávét szoktam inni ilyenkor, és elszívom az első cigarettám. Aztán negyed óra múlva újabb kávé, ezúttal kisebb adag, és a második cigaretta, postabontás közben.
A kávé végül elkészül, a szokásos adag negyedét töltöm be, de annak is meghagyom a felét. Egy durva kéz marokra fogja és szorítja a szívem, fáj, nem kapok levegőt. Nem merek rágyújtani, csak morzsolom a cigarettát.
A reggeli automatizmusok nélkül egyszerűen nem működöm. Ujjaim bizonytalanul tapogatják a billentyűket, nem győzöm javítani az elütéseket, képtelen vagyok összpontosítani. Rettegek.
A félelem legyőzhető, a rettegés viszont maga alá gyűr, megbénít, kizár minden reakciót.
Pánikhatáron húzok új ágyneműt és visszafekszem. Lehunyt szemmel végzem a kontrollt, szív nyilall, gyomor sajog. Szorongatom kezemben a Cordaflex kis pumpás tubusát, bár éjjel nem segített. Mi lesz velem?
Nekem terveim vannak, kötelezettségeim, az nem lehet, hogy csak így, simán kiszálljak a projektből!
Lassan telik az idő, rosszabbodik a helyzet, a nikotinhiány elvonási tüneteket produkál, egyre feszültebb vagyok. Még tíz perc nyolc óráig. Még hat, öt, négy…
Felkapom a telefont, a háziorvosomat hívom.
Délután rendel, négyre vár. És addig? Mi lesz velem addig?

Három óra. Az állapotom nem javult és indulnom kell.
Kilépek a kapun. Már a kapu önmagában visszaborzasztott. Valami penész-szerű nyirkos és hideg lepedék borította. Odakint sötét minden, szinte fekete az égbolt, rajta mély narancsszínből lilába hajló felhőfoszlányok úsznak, összeállnak, keringenek. A járdát karvastagságú zöld, nyálkás indák borítják, undorító, húsos kacsok tekerednek a bokám köré. Mintha híg agyagban próbálnék lépni, a lábam ólomnehéz, minden méterért küzdenem kell, ömlik rólam a víz, fulladok, a levegő kénköves bűzöktől terhes.
Már a Kálvária téren járok, amikor végképp maga alá temet a pánik; otthon hagytam a TAJ kártyámat. Ez egyszerűen nem igaz! Ez nem velem történik. Ez egy rossz álom, én rögtön felébredek, kávét iszom és rágyújtok, sőt, kétszer gyújtok rá, azután nevetek majd, és kezdődik a dolgos nap.
Visszaküzdöttem magam a lakásba, TAJ kártya a zsebben, indulok ismét. Előtte könnyes búcsúszavakat rebegve magamhoz ölelem kutyámat, – mi lesz vele nélkülem? – ki a kapun, végig a koromszín járdán az indák reccsennek a talpam alatt, hányhatnékom van, a falnak dőlök.
Rutinból nyomom a nyelvem alá a Cordaflexet, három pumpálás, keserű, mint az epe, mar, nem szabad lenyelni! Zöld színűt köpök, sisteregve marja fel az aszfaltot.
Egy nyitott ablakból nyakam köré csavarodik Chris Rea langyos, zsíros mosogatólé-szerű hangja: …road to Hell!

A Baross téren a busz elmegy az orrom előtt. Kész, feladom, nem megy tovább.
Lecsúszok majd a fal tövébe, hátamon vakolatporos lesz az ing.
Lassított felvétel: a férfi elterül a járdán, az arra járók közönyösen átlépnek rajta, rá se néznek, az öreg trafikosnő megvonja a vállát:
– Nos, igen. Ennyi volt szegénynek…

Nem kell sírhant. Tegyetek fölém egy nyers, amorf, nagy és szürke követ, karcoljátok rá, hogy „Ne ítélj túl keményen!”,  aztán öntsetek mellé, a fekete földre egy üveg vörösbort. (Ha édes bort merészeltek odalöttyinteni, esküszöm visszajárok, és rátok huhogok éjjelente!)
Közben dübörögjön Hendrixtől a Hey Joe, szakadjon az eső, a szél rázza a fákat, zokogjanak az asszonyok.

Felmászok az érkező buszra, leroskadok, lehunyom a szemem. Száz százalékos biztonsággal érzem, mire elindulunk, én halott leszek. A gyomrom görcsöl, a halál csontkezével igyekszik kitépni szívemet. Hallom, ahogy reccsenve szakadnak a meszes, beszűkült erek. Fáj, iszonyatosan fáj, a cordaflex szart se ért. És a halál tép, csavar, szaggat.
– Gyerünk már! Mi lesz? Végezz velem, te szarházi, aztán haladjunk! Kinek van erre ideje?
Felnézek. Huszonöt körüli fiú bámul az arcomba, nézi, hogy szakad rólam a verejték, csóválja a fejét.
– Szar napod volt, haver? – kérdezi.
Végre elindulunk. Minden egyes döccenésnél úgy érzem, a szívem kiszakad a helyéből.

Újpest, Erzsébet utca.
Megérkeztem. Magam se hiszem el, de még élek.
Az úttest olajos-feketén csillog, jégtáblák sodródnak rajta, közéjük vetem magam. Már nincs mitől félnem, gyakorlatilag halott vagyok, mi rossz történhet még velem?
A rendelő bejáratát palackzöld, penészes drapéria borítja, odabent kriptahideg és mélységes csend. Középen fekete bársonnyal takart, hatalmas asztal, rajta gyertyatartó áll, karos gyertyatartó, ólomszürke ónból. A gyertyák mély lila színűek, fekete füstjük fojtó, bűzös. Középen pedig ott ül az ítéletmondó. Hangja megtévesztően kedves, szinte simogató.
Mesélem mi történt, mit érzek, hol fáj, hol szaggat, hol görcsöl. Az ítéletmondó parancsára derékig levetkőzöm és erőim utolsó megfeszítésével felkapaszkodom az ágyra. Hideg és síkos. Fejemet nincs erőm megtartani, hátrahanyatlok, megadom magam a sorsnak. Nem érzek mást, csak ürességet. Vége. Ilyen hát a halál. Már csak a jeges kezet érzem, a hasam nyomkodja, hol jobb, hol baloldalon mélyed belém. A fonendoszkóp hidegen csiklandoz, sóhajtok még, nyilván utoljára.
Elmosódott hangok térítenek magamhoz.
– Beutalót… Hasi ultrahang, labor… Vérkép, vizelet, de a hasi ultrahang a lényeg…
Hasi ultrahang? Na de nekem a szívem! Az ég, szorít és szaggat, a szívem akar kifordulni a helyéről, épp most tépődik darabokra, a halál életlen, rozsdás és csorba kaszájával vagdossa, nyiszálja, minden metszést, szakadást érzek! Minek a hasi ultrahang?
Az ítéletmondó, arcán kaján mosollyal fordul felém.
– Öltözzön fel. Mindig örülök, ha a beteg segít, és diagnosztizálja önmagát, de higgyen nekem! Ahol fájdalmat érez, ott nincs szív. Ha a szíve rendetlenkedne, középen érezne fájdalmat, itt – mutatja –, a szegycsont alatt.
– Úgyhogy hasi ultrahang, mert ez nem szív, ez epe! Talán kialakulóban van egy kisebb epekő, majd meglátjuk.
Nevet, és az asszisztenshez fordul.
– Írjunk fel papaverint és buscopant.
A hangja, nevetése, szinte simogat.
– Napi kétszer kettő, és kétszer egy. Kiváltja, beveszi, fél óra múlva kutya baja! Menjen haza, igyon egy jó kávét, gyújtson rá és dőljön hátra. A leletekkel pedig tessék majd visszajönni!

Kilépek a délutáni verőfénybe. A magas panelépületek ablakai szikráznak, édes virágillat úszik a levegőben. A téren kis kölykök kergetik a labdát, egy lány jön velem szembe, szoknyáját felkapja a szél, lesimítja gyorsan, szégyenlősen nevet.
Én pedig most már tudom, milyen, ha Isten rám kacsint.