Egyszer volt. De hol nem volt hazugság, amerre
az igazat keresik, vagy a csendek mögé húzódó
suttogások elől menekülnek – mintha lenne még
hová -, vagy ahol kívülről tapétázzák a falat, de bent
már régen leomlott a vakolat, maga alá temetve
a rettegőt, ki mások nyomorúságán keresztül
igazolná saját bizonyítványát. Üres fecsegések
halmaza rajzolja ki napjai vázát, s szalad az élete,
rohan a semmibe, s ő kapaszkodna még, mert
kicsiny kezeivel kotor mindenféle vázlatok után,
papírok között matat, mikben elmesélték már,
mi is az a szeretet, vagy hogyan kell azt művelni,
létezik- e egyáltalán. A lelke már ezer éve koplal,
de a hiányokat csak önző játékokkal képes lefedni,
válladra teríti a sáros gúnyát, sötét szavakat
fecskendez, állít és elképzel, csakhogy ne kelljen
tükörbe néznie, mennyire szürke lett a leomlott
faltól, s mennyire poshadt a levegő ott bent,
abban a házban, amelyben neki lélegeznie kell.