most felkelek és elmegyek odáig
nincs miért sietni nincs mire várni
nem türelmetlenség hajt egyáltalán
nem tudom mi hajt átmászni a fekete
keret szélein ízületeim rozsdája pereg
vagy azok mind rovarok tetvek rájuk
tapasztom a halált ecetszagával édes
cukrozott mérgével ragacsos nedvvel
egy szálkát áldozok a bal kezemből
egy szemet a téged bámulók közül
amint keresztüllobog rajta a nézés
egy szájat a keskenyebb fajtából
egy lábat az alá rendelt úttal végül
a fehér varázsló beszédét a beomlott
kőkutaknál amikor nem lesz eszköz
csak a késztetés feláldozom magát
a labirintust csak bírja kővel legyen
elegendő mert a lehetről leszárad az
idő és meg se próbáltam a mulandóság
árkát lefedni előtted
4 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
“egy szájat a keskenyebb fajtából
egy lábat az alá rendelt úttal”
Nem csak címében van erő…
Köszönöm, Tibor!
Megjelent Magánlabirintus című köteted 27. oldalán. ne kérdezd miért lett egy idő óta esti imám…
Jó, nem kérdezem…