a szőlőt akácos falta föl
a dűlőút beton-kérget növesztett
mintha csomót kötöttek volna
a madarak csőrére csend lett
talán miattam ki visszahoztam
a tavat tanyákat szekereket
talán zavarában az Idő próbálta
betapasztani a réseket
melyeken beömlött az almáskert
az ól a nádirigó fészke s amint
a nyesőnyél-napóra delet mutat
(anyám mosolyog apám lécet
keres hogy beszögezze a kutat)
fönn sas kering riadt gerle
búvik a lomb rejtekében
a kerítésen még nincs kapu
csupán akkora rés hogy
a szekér éppen beférjen
Kelebia, 2015. május 15.
És még mennyi mindent (visszavittél), Barátom!
És nem csak visszavitted: megelevenítetted — HULLÁMZIK!
Már a címéből tudtam, hogy a te versed.