kifordulnak sarkaikból
az utcavégi házak
tűzfalat fordítanak
a menetelő világnak
s befelé könnyeznek
mind
a megvakult ablakok
a régi táblák sorra lekoptak
csak a házszám
az mi marad
maradhat
idegen név alatt görnyed
köz
és utca tér
más fajta bélyeget nyalogat az idő
jót nem ígér
mint marhán az újra égetett billog
a tábla
itt az ál világban
száműzve rég
az á-k
s az é-k
kőkapu lábánál kuksoló
kerék darázskő vetője
elkopott ék
térj meg utca mélyén
ha arra vetődnék
vén kacat zsák fenéken
a megtorpant léptek
megtérnek
kiutat keresve
esdve
s járom kasul
vagy keresztbe
a fertályokat
bejárom
léptem tapogatja a kopott macskaköveket
a braille jeleket
mit meséltek
ha fülemben még mindig zenél
bodor kútja
és szélfogós lámpám itt a közben
utam világítja
talán kifogja
viharát lelkemnek
ha még mindig tombol
novum
forum
siculorum
te drága fehér botom
2009.04.24.
Nagyon örülök, a fészen látott kirándulás fotói, az átélt élmények költeményre is ihlettek. Különös, és fájdalmas a vers lezárása: hőn szeretett városod kis betűkkel írt neve, ami mégis mint világtalannak (kettős értelemben véve is a fogalmat) a fehér bot, a közlekedésben/közeledésben irányt ad/vezet.
Kedves Mária! Örömmel olvasom a versemről alkotott véleményedet! Szép hétvégét kívánok Neked!
Csalhatatlanul vezet Téged az a bot, kedves Vincze…
Tibor, köszönöm 🙂
Mélyről fakadt, NAGY VERS!!!
Kedves István! Neked is köszönöm az értékelést!