“mint a fecske, repülj messze földre …”
lám
tőről tőre
burjánzik
véreim közönye
mazul ez a nép
vesztette kegyét
sorsnak ezerszer
s ahány folyó s híd
hegy és hágó
ma már
révészei mások
vámosai mások
néha visszatérve
pillérén ha állok
régi ívnek
alant a habok
csak nekem regélnek
s ha lenne még zsomboly
miénknek mondható
elbujdosnék benne
örökre
mert fáj a puszták közönye
“mint a fecske, repülj messze …”
ne félj
tudjuk idegen a tárnok
de mire vártok
ha taposva jussunk mind
eltaposva
szivárog völgyeink vére
mire várunk
tornyaink még állnak
kongva zihálnak
s nézik tétlen
a kupolák alant mint osztódnak
és rajzzák a bitorlókat
szerteszéjjel
belakni teremet
teredet
“mint a fecske, repülj …”
a fohász egyre némább
csak átkom lengi be a ködös tájat
“mint a fecske …”
2007.10.12.
Kedves Vincze, boldog vagyok és szívből köszönöm, hogy ezt a nagyívű versedet (is) ringathatja a TÓ. Különösen örülök annak is, hogy refrénként kedvenc operámból a Nabucco-ból térnek vissza a fecskék. Nem véletlenül a Rabszolgák kórusából… Versed csodálatos felütésétől szívem nagyon dobbant, amit versed olvasásáig egy visszafojtott nagy léleKzet követett.
Az erdélyi, vízzel elárasztott egykori Bözödújfalu tóban álló templomtornya negyed évszázadon keresztül volt Ceausescu faluromboló fantazmagóriáinak, az eltűnő Erdélynek, a pusztuló magyar hagyományoknak az egyik jelképe. Az sem áll már … megadta magát és eltünt a töban …
Tudom, olvastam… 🙁
“belakni teremet
teredet”
Ami a szovjet révészeknek, vámosoknak és tárnokoknak — nem (sem) sikerült.
Ha az újaknak sikerül, egyedül rajtunk fog múlni…
Itt is gratulálok, kedves Vincze!
A szó az nagy fegyver és Erdély megérdemli, hogy fájjon az elvesztése minden becsületes magyarnak.