A felhők széle elfutott előlem,
hát én is mindig magasabbra nőttem,
a fák, a bokrok jelzőtáblák voltak,
s én picivel a szélvésznél is gyorsabb.
A tarló éle sem csinált bolondot,
a talpam lággyá nógatta a csonkot,
és feszült izmom nyárölelt erővel
tappancsozott a sárga szalmatővel.
A dombtetőn hamvas szederfa bontott
ízes gyümölcsöt, por feledte gondot,
és két futásnyi körtefám kínálta
fanyar gyümölcsét roppant harapásra.
S mint Isten derekára kötött égbolt,
az egész világ úgy-ahogy – enyém volt,
én gömbölyítettem a széna boglyát,
én cibáltam a bárányfelhők fodrát,
a szekérnyomok közt röpült a lábam,
az árokpartok bámultak utánam,
a legszelídebb vadóc kölyök voltam,
és talpam mindig nevetett a porban.