Friss cihát húztam aznap. Vártalak sokat:
az ötös vágányra végül beállt az est.
Apróléklevest és soványka húsokat
osztottál meg velem, s a kenyér durcáját.
(Nem, azt csak képzelem, ahogyan roppan az
aranysárga héj édes ajkaid között.)
Aztán keskeny ágyamba mellém költözött
a szerelem, s míg lázas számmal kutattam
asszony-titkaid, már a szívemre orvul
– még mondtam is neked – az elmúlás lassan
rácsendesült.
A két nap gyorsan elrepült,
és a vonatablak poros üvegén át
csúsztak szét utolszor évődő ujjaink.
4 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
“Aztán keskeny ágyamba mellém költözött
a szerelem”
Szép.
Ma már csupán a “szépség” (aminek korosodván egyre inkább híján van az ember), amely pozitív, ám fájdalomteli érzésekkel tölt el.
Köszönöm, Tibor.
habár nem én vagyok az a Mari, de annyira átérzem ezt a verset… talán azért mert nekem is szétcsúsztak az ujjaim végleg valakivel egy vonat ablaküvegén…
“az ötös vágányra végül beállt az est.” ez a mindent előre vetítő kép fogva tart…
Drága Mari (ezúttal Te)! Ez a sor szándékom szerint a hosszú várakozást hivatott kifejezni, a “folytatás” föl sem merült bennem (erre mondta Arany János, hogy “Gondolta a fene!”), ám tetszik, hogy (ezek szerint) még ez is benne van.
Köszönöm.