Emlékszem még – elől,
amint ha két furcsa nyúlvány lengenék,
fölémbe dől,
leül, alatta termetes fenék,
meg én: ízekre tördel;
nyöszörg, szintúgy az ágy
(miközben lenn a parkban szerte zöldell
a hárs, és valami régi, lágy
dallam, egy lenge, könnyű léptű lány
szoknyája leng a szélben – karcsú nád).
Be rég. Hogy elmúlt mindahány!
S lám vénülő tükrödből visszaint apád.
Nagyon szépen muzsikálnak az emlékeid… s olyan megható a befejezés.
Fájdalmas – az elején meglehetősen profán hangzású, (ön)ironikus – “zene”, a vége a szomorú jelen.
Köszönöm, hogy olvastad és értékelted, Drága Mari!
Bizony, meglehetősen kontrasztos…
Így igaz, Tibor! Az első sorok után nem is tudtam, hogyan keveredek majd ki ebből.