egymás sorsában éljük a változatlant pedig
nem is értjük miért együtt öregszünk
a bútorokkal ruháink sóhajtozására süketen
rózsák refrénjébe hallgatózunk nézzük ahogy
az idei fű ismétli tavalyi zöldjét és a kert
festőpalettáján szétterülnek a színek
ismerjük a szerelem jelmondatát szörnyen
hétköznapi meg sem rendülünk gyors fogyásán
csak a vágy nem adja meg magát oda húz vissza
hol igaznak tűnt minden még akkor is ha súlya
földbe nyom legalább ismerjük a kórt ami megöl
bennünket kéményünk kék füstjébe oldódik az este
váratlanul vidám vég nélkül befejeződik
minden mese az ablakon fák leskelnek be
sötétben várjuk amíg a másik hazaér
még akkor is ha súlya
földbe nyom legalább ismerjük a kórt ami megöl
(de addig is éltet)
Ez a célja, hogy éltessen… addig is 🙂
Hová ér haza, mire várok?
hova? a sötétbe… addig jó, amíg van mire várnunk… persze a kire még jobba lenne, de lassan személytelen fogalommá válik…
‘kéményünk kék füstjébe oldódik az este
az ablakon fák leskelnek be
sötétben várjuk amíg a másik hazaér’
Az örök várakozóknak sokat mond…
Köszönöm, Péterem, hogy figyelemmel voltál gondolataimra. Rogyásig…