a napi salakmennyiség
e délután konténerében
billeg dolgaim fölött
nemsokára rám zuhan
sietnem kell menteni
maradék álmaimat
nem lesz nehéz
soványkák már
lötyög rajtuk ez a kedd is
talán elhibáztam valamit
ha fölismerném is mit hol
az már nem segíthet a belém-
ágyazódott cselekvéssorok
maradandó sérüléseket okoztak
s egy újabb próbálkozáshoz
az elvétett mozdulatokat
nem lehet visszavarrni
ismét kezdenem kell
amit be sem fejeztem
állandó indulásban lenni
hogy megérkezhessek végre
igaz magam sem tudom hova
de majd megérzem mint egykor
nagymama rétesének illatát
“sietnem kell tehát menteni
maradék álmaimat”
Szeretem ezt a versedet (is), Kedves István, a hangulata rokon az én emlékező világommal.
(Egy apró megjegyzés: nekem az idézett sorban mintha felesleges lenne a tehát… Hogy érzed?
Ölelés:
Vali
Kedves Vali! Jöttöd köszönöm. Az a szó fölösleges. Töröltem!
Szíven ütött, megírtad, amit én nem tudok,
ám egyszer, majd, talán, mint egykor “nagymama rétesének illatát”.
“nem lehet visszavarrni”
Csak a versben.
(Megtetted.)