„Valami ajtót bezártál örökre…”
(J. L. Borges: Határok)

Mihez is kezdhetnénk tanult
tehetetlenségünkkel? Semmibe
nyúló mozdulatainkkal? Falhoz
verődő mondatainkkal?

A fák korán reggel még csak
a vállukat vonogatják. A madarak
meg csak a magukét fújják napestig.
Valami ránk gördül, mint a kő.
A visszájára forduló idő.

Emberek áradnak.
Az utolsó ítélet térképe az arcukon.
Tenyerükön a barázdák, mint a sóval
behintett árkok a kihalt mezőn.
A hajuk földig ér. Behatol a repedésekbe.
Lekúszik a gyökerek közé. Vizet keres.

Itt már csak a rend bonthat törvényt.
A te lángoló akaratod. A szemünkbe
forduló fény. S az ígéret, hogy az
árnyékok maguktól felszáradnak.

(A kép forrása: https://bremainegykezes.wordpress.com/2014/08/10/az-m-betu-harom-laba/)

“Exodus” – Sebastião Salgado