Scott Joplin azt mondta,
a lassú ragtime az igazi.
Terem, a parketta kopott
de fényes. Talán mozaik.
Homály.
Csak sejlenek fehér damaszttal
bevon asztalok.
Kis lámpák narancs ernyővel,
épp-csak-fény, olyan meleg
barnás árnyalatú minden.
Halkan koccan a pohár,
suhog a selyem.
Sejtelem. Várakozás.
Ideges ujjak közt lógó cigaretta,
hányaveti félmosolyok, dünnyögő
várakozásba merül itt mindenki.
Várnak a táncra.
villámfény metszi a teret
dob dübörög fel
harsan a piszton
a zongora beszáll
zakatol a bigband
talpra ugranak zsakettek
bolerók
fekete zenész
rumbatököt ráz
felvonul a latin
tánckar
koppan a tűsarok
lakkcipő csosszan
csípők riszálnak
kezek markolnak
más kezeket
műhaj tekeredik platinaszőkén
rúzs csillan nyálasan
fénylik minden
mert
tánc van
végre tánc van
tánc tánc
tánc
Elhalkul a zene,
a párok lassan szétválnak.
A karmester tétován lógatja
pálcáját.
Csitul a lihegés, már csak a zongora,
halkan, lágyan billentve…
Kezem csípődön, fejed a vállamon.
Lehunyt szemmel kutatjuk tapogatva
a ritmust. Ha még van.
Nem lépünk semerre,
csak testünket himbáljuk
összetapadva.
Balra, jobbra,
föl, meg körbe.
Nem értik.
Nekik a szamba, a paso doble kell!
Pedig Scott Joplin megmondta:
A lassú ragtime az igazi.
És mennyire igaza van Scott Joplinnak…
Táncba vittek a soraid, Barátom.
(És az nagy szó, mert botlábam van.)