a fasorban gesztenye gránátok hullanak
vaktában lődöznek a sorozatvető ágak
telitalálat éri a gyanútlan rigót még egyet
rikolt fusson akinek kedves az élete
zuhanás előtt egyetlen levél sem kiált
a szavakat úgyis elnyeli a közlés örvénye
fény barkóbázik az árnyékkal
gondoltam ember nem állat
a játékszabály falán rést üt a gyakorlat
elfogadhatónak tűnő érveket hoz a látszat
az aszfalton elveszett árnyék hever
valaki léptére vár
szemét rajta felejti egy gerle
aztán az igeragozásról prédikál
kikezd a nincs a lehetségessel
egyik nagyobb szélhámos mint a másik
nagyító alá veszi a nap az igazság szót
szempillantás alatt a végére ég
satnya maradék iga egy halandó nyakába
dobja úgyis egész életében ehhez szokott
még mondogatja is az isten barma
köszönöm uram hogy méltó vagyok
“a szavakat úgyis elnyeli a közlés örvénye”
Nem mindig.
Most sem.
Óóóó, nem is gondoltam én azt, hogy az alkotÓház nyeli el :)Köszönöm, Tibor, hogy mindig kitapintod a verseim ütőerét.
különös ívek
Kedves Andr, köszönöm figyelmedet.