A valóság zabigyereke az álom, amiben
megeshet, hogy egy ló a felé nyújtott
kockacukorért cserébe a karámba zárt
szabadságról szaval Nagy László verseket.
Olyannal is találkozhatsz, aki testvérének nevez,
de elsőként uszítja rád a súlyos lengőgolyót,
hogy lebontsa hited házát. Ilyenkor kiegyezel
a valósággal, elismered, hibáztál: ténynek vélted
a látszatot, de a világnak lelked törhetetlen
tükrét tartod, hátha felismeri magát benne,
miközben az éjszakák hisztérikus selyempaplan-
zizegésében elviseled a megbántottság áramütését.
Tudomásul veszed, hogy a lázadás csupán
a cselekvés halvány mása, így nem teszel
mást, a Tóba hajítod a hála szót és hagyod,
hogy a hullámok mentséget találjanak a felejtésre.
Törhetetlen, Mari, törhetetlen.
Remélem, Tibor, bár mostanában többször is éreztem, hogy nem tudom összerakni a tükörcserepeket.
Lelked tükrét a TÖKÉLETES szavak, sorok teszik törhetetlenné ___ a Tóba hajítod a hála szót ___ így kell ezt csinálni!
Szegény TÓ, már mennyi mindent belehajítottam (képzeletben) és még hány szó lenne, ami megérdemelné, hogy a TÓ fenekére kerüljön. az irigység, a gyűlölet… de ez már egy másik versre tartozik 🙂 Köszönöm, Vincze.