Nem éreztem mást
csak tehetetlen, izzó dühöt.
Ismét hagytam meglopni magam!
A zár, riasztó, lakat kevés volt,
rosszul működött.
Besurrant. Elvitte magát.
Most nemléte: Ő.
Lapockáján pihét bont,
és szárnyat növeszt a kő.
*
Ez volna hát a pillanat mikor
fekete tükörbe nézve látjuk
halottainkat lebegni hátunk
mögött. Emlékből-szövött álruhájuk
másképp mutatja őket, mert más
a beeső lét szöge, s ahol mi állunk,
a Tér, itt még valós, pedig minden
lélegzetünkkel elmúlást inhalálunk.
Torokszorító mementó (itt is) — csicsák nélkül (is. Vagy főként azért), Barátom.
DrágaIstvándorom, köszönöm, hogy az alkoTÓház ringathatja békés hullámain ezt a csodaversedet! Ölellek: KedvesMarid
Szívszorító…
KedvesMarim, Tibor, Péter! Köszönöm, hogy jöttetek és értő lélekkel olvastátok!