két fa között kiállítás nyílik az elmúlásról
tökéletes műalkotás zúg a szél tapsorkánja
vissza vissza kiáltja egy kakukk meghajol a pók
tovább szövi az ősz mandaláját az ágakról
illúzió-infúzió csepeg csitítani mohák
vágyódását a sosem látott észak után
*
kavicsokat teszel a zsebedbe legalább
a föld érezze súlyod és amikor hazatértedkor
mint négy satupofa közelednek feléd a falak
rettegésed egy ostoba dallal űzöd el
kitárod az ablakot hogy láthasd a kedvetlen
embereket a kedvesen kanyargó utcán
közben attól félsz valaki tényleg meghallja
éneked ölelésével elnyomja szagod és többé
nem ismer fel a vadhattyúcsalád
akiket a Tóparton etetsz
*
ez a magányos fűzfa isten álmát
álmodja tovább esténként elmeséli
az ágai között fészkelő cinkéknek
hogy valamikor valahol létezett
egy emberséges világ aztán csak
magában borong árnyékával beteríti
a kertet levelei ezüst halrajként
úsznak az égóceánba
*
megszelídített fákból a fasor
könnyű balettcipőben táncol a szél
száraz levelek gyakorolják a piruettet
a hold hamvas pázsitot lel úgy hempereg
rajta mint láncáról elszabadult kutya
az út rejtélyesre sápad a bokrokból az est
illata árad senki sem tudja miért kesereg
az ősz színpompás díszletében
egy feketerigó
*
üvegszemét mereszti a reggel
az agapentus virágra leginkább ő
szenvedi meg a szerelem hirtelen
hőmérséklet változásait vasárnap
a kielégítetlen vágy falloszaként
ágaskodó leveleit hétfőre
lelankasztja a fagy
Hatalmas! Minden cseppje kincs! Gyógyszer! Nagyon-nagyon tetszett! Ölellek és mp. Vacskád
DrágaVacskám, Te is milyen korán kelsz… tudom, a muszáj csörgeti az órád… köszönöm, hogy velem indítottad a napod. Szívből remélem, hogy szebbé tette… ömp44444444444madarad
” valamikor valahol létezett
egy emberséges világ”
Nagyon szuggesztív képekkel mondtad el, drága Mari.
Csak kihallgattam a táj, a szomorúfűz meséjét…