– Tábornok úr, a fel nem robbantott útakadályok gátolnak a menekülésben!
– Megállunk, főhadnagy. Összehívom a hadbíróságot és ott, annál a falnál végrehajtjuk magán az ítéletet! Sofőr, taposson a gázpedálra, úgy látom mind a két – összesen öt – irányból üldöz az ellenség. Döbbenetes! Amúgy sem értem, parancsom ellenére miért nem robbantották még mindig fel az itt ágaskodó útakadályok halmazát. Mondja, maga mundérszégyene, nem tud különbséget tenni a visszavonulás hadművelete és a menekülés gyávasága között? Ilyen szót csak szájhősök használnak! Képzelje, a hajózásban éppen fordítva van, ha a hajó szükséges alámerül, a parancsnokok kötelesek utolsóként visszavonulni. Amint az illetékes személyekkel találkozom, azonnal jelzem végtelen oktalanságukat. Ez több mint brutális, egyenesen ostobaság! Ezen a helytelen beidegződésen sokat kell javítani! Mindenkinek egyértelmű, hogy aki jól átlátja a helyzetet – mint én most, hiszen nálam senki nem tudja jobban, mi történik a hátam mögött jó tíz kilométerre -, hozhat csupán helyes döntést. Mindössze neki van valós képessége a helyzet javítására. A magunk esetében, amint összehívom a tisztikart, meghívó nélküliségre alapozva kidolgozzuk a jövevények, hívatlan státuszba visszahelyezését. Valamikor, egy napsütéses délelőttön visszajövünk és rendet csinálunk. Ugyanígy, a hajóskapitány és vezérkara hagyja el elsőnek a hajót! Kievezve a partra összeülnek és kidolgozhatják a vesztes helyzet vesztetlenségbe helyezését.
– Egy gubanc van csupán, jelentem, túl későn érnének vissza a hajóhoz…
– Ostoba! Gondolkodjon már, kit érdekel az a hajó?
– Értem. Tábornok úr jelentem, ki sem merem mondani, de tulajdonképpen nem ön a főnök. Tehát gyanítom, még a jogos változtatások eszközölése után is maradnia kellene…
– Mindig szerettem az értelmes embereket, kegyelemben részesítem, főhadnagy! Azt gondolom tudja, hogy elegendő hátvédbiztosíték maradt a tér minden oldalán!
– Tábornok úr jelentem, jobbra-balra, előre és hátra beraktunk annyi géppuska fészket, ahány nem veszélyezteti a többit, különben kicsi az a nyavalyás tér és egymást lövik le… Ami természetesen nem lenne baj, háborús körülmények között a katona sorsa, kötelessége az elesés. De milyen fogadó bizottságunk lenne akkor? Ugye, az a néhány száz ember, egyértelmű parancsa értelmében meg fogja állítani a – nem tudom pontosan hány milliós – sereget. Fel fogja tartóztatni és le fogja győzni őket.
– Természetesen, főhadnagy! Valamit visszaszerzett kegyeimből, ezért most itt, nagy hirtelen előléptetem századossá. Jut eszembe, a hidat természetesen rendesen aláaknázták ugyebár? Parancsom értelmében, ha jól tudom nem robbantották fel?
– Ez így igaz, tábornok úr!
– Az a helyzet főhadnagy, hogy magam sem értem mi a helyes és mi nem. Ezért aknáztattam alá és adtam ellentétes parancsot, melynek értelmében majdcsak felrobbantják. Egészen pontosan így hangzott: A hidat ne! Robbantsátok fel a K. folyón. Verbálisan nyitva hagytam az úgymond utasítást. Mekkora lefokozás… De tanultam a régi elődöktől, senki nem vonhat felelősségre! Maga meg tudja különböztetni a géppuska ropogást a géppuska ropogástól?
– Jelentem igen, meg tudom jelentem különböztetni, jelentem a géppuska ropogást a géppuska ropogástól.
– Ne ilyen szakadozottan jelentsen és ne is olyan szabadosan mint az előbbiekben, mikor egész témaköröket zsúfolt egyetlen jelentésbe!
– Jelentem, most éppen a mieink lőnek – mert jó a fülem – a mieinkre. Már megint! Úgy értem, ha nem is a mieink, de a hozzánk nagyon közelállók pörgetik a sortüzet, ha jól hallom ugyancsak a mieinkre. Tudja, tábornok úr, jelentem a fülem, jelentem már mindent megtanult. Különben is, jelentem, ha ez a tulajdonságom nem lenne, akkor nem is szolgálhatnék a maga közvetlen két kezeként. Minden hadseregben van, jelentem egy legalul elhelyezkedő réteg, ők már, jelentem csak kétkezi főhadnagynak, ezentúl századosnak neveznek.
– Jut eszembe főhadnagy, hivatalosan még nem léptettem elő! Ez az út hova vezet?
– Ez kérem tisztelettel, akarom mondani, jelentem, egyenesen a temető irányába.
– Rebellió! Minek megyünk arra?
– Talán a praktikum jegyében, jelentem. Tábornok úr, bocsásson meg a roppant ízetlen tréfáért! Jelentem az a helyzet, hogy az ellenség orv összeesküvést szervezett és tulajdonképpen körülvett, így valamilyen cikk-cakk úton fogunk megmenekülni.
– Ne használjon ilyen alpári, katonátlan szómenéseket! Fogalmazzon röviden tömören, szakszerűen és természetesen helyesen! A menekülés szót törölje szótárából! Visszavonulás! Amint kijutunk a gyűrűből és egy karperec vagy nyaklánc közelébe kerülünk, gyorsan le kell diktálnom a napiparancsot és a parancsnokok jelentését is meg kell hallgatnom! Néha még én is elképedek… Nem is tudtam, hogy van huszárságunk. Vagy azok is ránk támadnak, ott? A ló hátsó végével irányunkba, talán nem sikerül nekik… Úgy látom, éppen a temetőt rohamozzák meg… Elképesztő!
– Jelzem, azok ott a saját rendfenntartóerőnk lóval felszerelt emberei. Ők is a harci láztól indíttatva, a legmagasabb fokú buzdultsággal hajtják végre a visszavonulás fedőnevű bevetést. Tábornok úr, a bevetés lázában, így a visszavonulás harci cselekménye közben egészen átizzom. Ma elmarad a jelentés, jelentem, ez egy egészen furcsa és kellemetlen nap. Ismét dörrenést hallok, de ezek nem a mieink… Az a baj és egy újabb, nagyon hangosat, felverte az egész központot. Most repül a, most repül a kis… madár… Olyan felemelő érzés végre valódi, nem csak irodai katonának lenni.
– Na most úgy látom, elnyel bennünket a temető.
– Nem. Tábornok úr jelentem, jobbra fordulunk és miénk a mező.
– Nézze, a főhadnagy alatt is létezik rendfokozat? Én úgy emlékszem hadnagytól indultam, tehát lennie kell. Feltétlenül intézkedjen!
– Még éppen tíz van, az utolsók a rendfokozat nélküliek, ők azok akik most ropogtatnak.
– Ja igen persze, mindig elfeledkezem a stratégia és harcászati kivitelező személyzetről, akik nagy gyakorisággal szabotálják a terveket. A múltkor két teljes szakaszt, huszonnyolc embert irányítottam a folyó túlsó oldalának védelmére és még át sem értek a hídon, mind a kettő szétterült. Pedig még nem robbantattam fel. Ezek nem is tudnak harcolni, mert rossz kiképzőik voltak! Úgy tudom, maga is egy ilyen kiképző izéként szolgált amíg a két kezem nem lett volna. Van elegendő dísztávirat, kitüntetés és mezei virágcsokor?
– Tábornok úrnak jelentem, a legelső raktárból vételezünk, mert a hősöknek meg kell adni ami jár.
– Tudja miért ódzkodtam egyértelmű parancsot adni? Úgy hetven év múlva, majd az utókor eldönti, tulajdonképpen mit is akartam. Aztán majd jól lehazaárulóznak engem, vagy azokat, akiket – miféle rendfokozatról is  beszélt, ami azt hiszem nincs is -, na azokat. Nem, nem akarok tárgyalni mert képesítettek vagyunk és a… majdnem mijeink irányítják a… még engem is… Szakszerű, oktalan új szempontjaimat veszni hagyom, többek között azért is, mert jobbról, balról, elölről, hátulról és mindenhonnan lő az ellenség… Csináljon már valamit!!! Jelezze a központnak, hogy fejeiken kérdőjelekkel, dezertőr főtisztek lehetőségekről pufognak… Az a baj, hogy nézőpont és hovatartozás kérdése, hogy… Azt hiszem belegabalyodok a mondandómba, így sosem fogunk kikerülni a karperecből, ja persze gyűrűből… A szakszerű és pontos tájékoztatás a legfontosabb, ezért – mint tudja – nem csak a mit sem sejtő népet, de a vezérkart sem dívik pusztító jelentésekkel és hírekkel alázáporozni… Van ott hátul egyáltalán őrség?
– Tábornok úr, már rég nem tudom követni, mit mond… Jelentem nem feltétlenül értenék egyet magával, ezért nekiállok valószínűsíteni. Remélem, bőséges kivégezni való maradt még a rengeteg megkegyelmezettből.
– Megőrült? Ilyen háborús helyzetben, amikor minden oldalról ellenség fojtogat képes lenne kegyelmet adni egyetlen lógósnak is? Itt a pisztolyom fogja és tegye a kötelességét!
– Tábornok úrnak jelentem, mint azt a filozófusok gyakorta emlegetik, az immorális parancsnak ellen kell szegülni.
– Ilyesmit nem tartalmaz a szabályzat, főhadnagy!
– Tábornok úr jelentem, önmagam kivégzése igencsak immorális, ezért élek a parancsmegtagadás jogával, hiszen a lelkiismerete ellen nem tehet senki! Vállalom a következményeket, és ezt az amúgy hetek óta töltetlen fegyvert, amint biztonságban vagyunk megpucolom.

Minden hasonlóság a véletlen szándékos műve. Mint nagyapám egyik unokája, elsősorban az elesettek emberi méltóságára figyelek.