Most a búcsú ideje van. De ne a halálra,
az életre készülj. Óvakodj a boldogtalan
pillanatoktól, mert elvetik magjukat és
betegség formájában kicsíráznak a testben.
Addig viseld a magány fekete pelerinjét,
ameddig szárnyként működik a szélben.
És ha az igazság hűtlenné lesz hozzád,
zárd be a fasort, magyarázd el a jegenyéknek,
miért maradsz halálig hűséges az igazsághoz.
Vagy legalábbis a kereséséhez.
Kerüld el a vasúti átjárókat, hiszen ismered
Bernauli törvényét: a gyorsvonat tizenhét
kilopond erővel szippantja maga alá a sínek
közelébe merészkedő bámészkodókat. Minden
esetben válaszd a nehezebb utat. Megtart a hit
mágneses erőtere. Ölelni kívánj, ne ölni.
A gyűlölet ellen alapíts szeretet-különítményt.
Ebben számíthatsz rám. Másban már nem.
Most a búcsú ideje van. Csak ne szólj róla
a házat éber szemekkel őrző ablakoknak,
bánatukban vízfüggönyt növesztenek magukra,
és többé nem lehet se be, se kilátni rajtuk.
A véglegességről ne beszélj a kerítés melletti
orgonabokroknak, mert elnémulnak, és elmarad
május első vasárnapja. Hogy viszek akkor
anyám sírjára virágot?
Megbeszéltük, hogy nem szólunk egymás műveihez, de nem tudom teljesíteni. Mint egy híd, olyan a versed íve, amin a felütéstől a leütés viszel. A zárósorok belefojtják az emberbe a lélegzetet.
Magam is kapaszkodom ebbe a versedbe, erődből merítek. Nem is tudom, honnan veszed. Írj, Babám, írj! Segítesz nekem is. Amúgy jól vagyok, étvágyam is van, és jól tűröm a kezeléseket. Vigyázz magadra. Ölel: Mindhalálig Hontikád
Hívlak… talán elmulasztottam valamit, ami nem megismételhető…. talán könnyűnek találtattam….
Vagy legalábbis a kereséséhez.
Megtart.
Igen, vagy legalábbis a kereséséhez…. KÖszönöm, Tibor.
“A gyűlölet ellen alapíts szeretet-különítményt.”
Igen, ez a lényeg…
Drága Marim! Ez a vers olyan, amit lélegzet-visszafojtva olvas végig az ember, aztán csak hallgat – mert jó a csend, és hagyja, hogy felszabaduljon valami olyan érzés a lelkéből, ami ritka kincs… – valami mondhatatlan csoda… Megszületik – mint az az élmény, amit a versimádó is ritkán érez, amire nincsenek jó szavak. Ez a versed örök-szép nekem… Egyik legszebbed a sok-sok szép közül. A záró sorok meg… nem tudom, hova emelnek. Tényleg éteri magasságokba. Ilyenkor aztán jönnek a felszabadító könnyek. Hálás vagyok értük.
“A véglegességről ne beszélj a kerítés melletti
orgonabokroknak, mert elnémulnak, és elmarad
május első vasárnapja. Hogy viszek akkor
anyám sírjára virágot?” Ölelés Neked!
Drága Valikám, nem tudom, hogyan kerülhette el (egy éven át) a figyelmemet ez a szép kommented. Boldog vagyok, hogy megérinthette szívedet ez a versem. Köszönöm, hogy tehettem. ölellek, múlhatatlan szeretettel: Marid