egy szív alakú tócsa őrzi arcképed oda járok
hogy ne felejtsek el szeretni ez a zarándoklás
megváltoztat nyugtalan lélegzetemtől hullámzik
a fű verseim szülőanyja a Tó szólít de csak a bánat
virágszirmait látom átrepülni a kert fölött hátam
mögött mogyoróbokrok kórusának vezényli a szél
az egynyári virágok oratóriumát
&
vétkezel a verssel azután azzal hogy nem írsz
csavargásaid holdkóros csillagképek feloldja
őket a fény fátyla fűszálak suttogása gyógyít
szeretőd simogatása helyett koporsóálom
csukódik rád a táj virraszt magányod felett
&
mesélted hogy egyszer a búzatáblában öleltél
egy asszonyt akinek leheletéből pipacsokat
hervasztó őszi szél támadt miközben te szíved
melegházában a szerelem törékeny virágát
nevelted nem tudtad hogy csak egyetlen
egyszer bontja ki színpompás szirmát
éppen háttal álltál amikor megtörtént
&
talpad elemészti az út jajgatva énekelsz
erről a tűzfészek földről jaj milyen nehéz
dicsőítő dalt írni amikor a gyűlölet bacilusa
bennünk akar áttelelni jaj ma föld és ég közé
bizalmatlanság költözik jaj fény nélküled
itt rekedünk az éj barlangjában ami előtt
a holnap veszett kutyája csahol a hegyekből
csend hahózik a virágok elapadt nedveiket
siratják jaj délre még délebbre míg kihajt
szívünkből egy kék virág jaj egy fekete
madár árnyéka száll látóterünkbe
&
szerettek téged a rózsák Anyád mosolyára
emlékeztettek ahogyan járkált a bokrok
között simogatta a szirmokat és énekelt
nekik ezért két hétnél tovább nyíltak
a vázában elfeledték a törvényt hogy
sokkal korábban meg kellett volna halniuk
&
hazamész eltemeted a földbe a szavakat
életed története ne zavarja meg az utat
kanyargásában hazamész sóhajokból épült
házad ablakát kitárod bordád kalitkájából
kirepül a madár mert a szárnyalás örök
&
legjobban hajnalban szereted a várost
valami nedvesség mindig cseperész
lidércek álmát leheli a Tó részeg utak
kurjongatnak hazavezetőjükért születő
gondolataidba leskelnek az utcalámpák
lelked térképén a település fejlesztési terve
itt egy vásárcsarnok épül ahol majd kicsiny
üvegekben minden bajra gyógyír verítéked
fogják árusítani
&
szavaiddal fejezi ki magát a halál ennél jobb
nyelvet nem talál általad hisz az eső hegedű-
szólójában általad érti a jelenések jelenését
ha a szél a hazugság hullámaira ír verseket
általad bízik a földben ami bűnöst és bűntelent
egyaránt befogad miattad remél virágokat
amiket az idő a sírokon hamarabb elhervaszt
&
nem mehet minden feledésbe jöjjetek
fagylovagok kardotokkal írjatok költeményeket
a kerítéslécre sötét napok dalnokai énekeljétek
meg hogy a főnix gyűlöli a tisztító tüzet mert
gyalázatosan mocskos hamuból kell föltámadnia
&
költeményeidet felemelted az értelem magasába
a nagy igazságok már mindent elmondtak rólad
azt is hogy mennyit vártál a változástól ami kikelti
a szabadság elrejtett magját jaj mennyi jaj
a tömlöcévezredekben jaj mennyi hősi halál
és élhetetlen lét hány kilométerrel kell még
délebbre vándorolni hogy kirajzolódjon
a márványszobros ég alatt egy új föld ami
fölmagasodik a hazatérés mágiájába
Igen, felemelted az értelem magasába, drága Mari.
És: fölmagasodik.
Egyszer.
Köszönöm, Tibor…
Lélekemelő, csodálatos…
Köszönöm, hogy mindenkor figyelemmel kísérsz, Valikám. ölellek
Kedves Mária! Istenien hat a központozás nélküliség! Remek vers!