és szabadon engedé őket a kerten kívül
cselekedjenek a maguk belátása szerint
és ők
erős hajlékot emelnek fejük fölé elválasztva
idegen vadak országát a magukétól de nem
szentelik meg épülő falaik helyét nyugtalan
alszanak minden éjjel éles tőr vánkosuk alatt
áldják és uralják völgyeikben a szelíd vizeket
de megfeledkeznek dölyfösségükben a kútról
reggelre elfordul gyökereiktől az élet és szikes
szívükön felragyogó gyémánt kiütközik a só
megemlékeznek halottaikról és törvényoszlopot
faragnak magjaiknak de elvetik apáik egyszerű
tanításait így híján maradnak a folytonosságnak
nem lesz hová visszafordulni ha leáldozik a nap
olcsó prédikátorok szavait mormogják mert
senki nem mutatta meg a tiszta búza és az ocsú
szétválasztásának módját idejében most furcsa
tekintettel mérik aki a kenyérért imádkozik
könyörgéseikben esdekelnek és hűségígéretet
tesznek aztán hátat fordítva nyomban kitörlődik
emlékezetükből a hála örök méltatlankodásban
hallgattatnak meg az ő érdemeik szerint
Itt is letaglózott a versed, DrágaKŐm… újra és újra olvasom, mindig más sorok kapaszkodnak belém. hagyom… merengek. ölellek!
Örülök, hogy így megfog a régiség. 😀
Ez csodálatos alkot! Gratulálok és köszönöm az élményt, Ildikó! 🙂
Én köszönöm, Vali!
Itt is, most is, magukkal sodortak soraid, kedves Kő.
Köszönöm, Tibor!