Az idő lábát satuba fogták az Olimposzon!
Megállj Zeusz, a szárnyas sarut
Hermész lábáról úgyis lelopom,
s felöltve kedvesem hajója elé rohanok.
Látom azt hiszed, dühömben fenyegetlek.
Ujjal mutogatsz rám, kigúnyolsz:
– Lám, az erős déloszi bor mit tett
e legénnyel!
Hát csak nézz széjjel magad körül,
ni, a pimasz Erósz, hogy vigyorog!
Ő már tudja, jó lesz vigyázni,
hisz Trákia tölgyeinél is erősebb
a szerelem!
Veress rám Héphaisztosszal láncot,
őriztess Hárpiával,
nem tarthatsz vissza!
Amit mondtam, megteszem.
Szélvészként rontok a tengerekre,
Poszeidón, s az egyszemű Küklopsz
csak bámulnak majd,
mert hajójáról szerelmem elragadom.
Karcsú derekát ölelve cikázunk
a sziklás partok felé,
s néha kecses lábát hullámok
tajtékjával csiklandozom.
Korfu kék barlangjában megállunk végre,
a gyolcsot válláról gyengéden
csípőjéig engedem,
kezébe virágfüzért adok,
dalolok majd, ő táncot lejt,
s én bámulom rezgő mellecskéit.
Aztán a homokba heverek, ő meg fölém térdel,
piciny nyelvét kidugja, himbálja magát ügyesen,
nászunk sikolya a sziklákról visszaverődik.
Így lesz, meglásd, Erósz már tudja.
Ni, a pimasz, hogy vigyorog!