Anyám szülőhelye. Nagyszüleim faluja.
Kis település, lakják tán kilencszázan. Van református, görög katolikus és római katolikus temploma, iskolája, és persze községháza. Kis kocsma, kis könyvtár, orvosi rendelő és buszmegálló. Meg a vasútállomás, a falutól távolabb, a két hatalmas gesztenyefával.
A hajnali pára cseppekbe gyűlik a gyantaillatú ágak hegyén. Még nem tél egészen, de a szeszgyári árok mellett hajlongó nádszálak tövén már megfagy a víz. Lebegő ezüst tallérok.
Lassú vonat érkezik, kerekei a kanyarban feljajdulnak, talán a nyarat siratják, talán a hótól félnek, nem tudhatom. Fásult állomásfőnökként nézem a vagonok hosszú sorát. A szerelvény utolsót döccen, megáll.
Rokonaim már nem élnek itt, nagyszüleim régen eltávoztak, csakúgy, mint anyám.
Minek jöttem ide?
Kis kerülő, át az akácerdőn, még a Majláthok telepítették. A fák töve száraz, sárgásszürke homok. Sík, poros nyírségi táj. Balra, az elágazás után három kilométerre Flóra tanya. Rokonok éltek ott, hosszú, vizes cselédházban. Földpadlós szoba, konyha, kamra. Tizenkét cselédlakás. Villany 62-ig nem volt, közös kút, két közös kemence. Szalmazsák, petróleumszag.

Keserű akácfüst lopakodik a puhára ázott, vörös levelek közé. Kánya vitorlázik az akácok felett. Minek jöttem ide? Arrébb, a falu felé tábla az út mellett, nyíl mutatja az irányt: Liget tanya. Valaha nagyapám volt az uradalmi erdész, aztán az ifjú Majláth gróf megszorult, az első háború után birtokainak jó része odaát maradt, Romániában. Eladta hát akácerdeit a banknak. Akkor költöztek a Ligetre nagyszüleim, ők ketten és négy gyerek, kisebb meg nagyobb szoba, földpadlós, konyha és kamra. Hat év múlva már tizenegyen voltak.
Elered az eső, csúszik a homokos sár. Horpadt kolompként szól a harang, fojtogatja a sűrű, novemberi köd. Rekedten zihál még párat, azután elhallgat. Megdermed a szél, megdermednek a fények. Fülsértő káromkodásnak tűnik a távoli nevetés. Minek jöttem ide?

Beérek a faluba. Régi szatmári házak, már nincs nádfedél egyen sem. Új ház csak elvétve. Megfeketedett deszkakerítések akácból. Errefelé akácból készült a kapu, a kerítés, a kútágas, ajtó, ablak, bölcső és koporsó. Abból faragtak lábat a széknek, ha a régi elhasadt. Azzal fűtöttek, abból eszkábáltak szekeret, hidat, mindent. Errefelé disznótorba is „akkor illett menni, ha a téli estében az akácok árnyéka megkékült a havon.” Krúdy szerette ezt a vidéket, én huszonöt esztendeje nem jártam erre.
Minek jöttem ide? Talán mert jó lenne visszalépni az időben ahhoz a hideg falú, széljárta házhoz, a vakult ablakok sötétje mögé állni a görbült gerendák alatt. Visszaképzelni valamennyi bútort. Ágyat, asztalt, széket. Neszeket, fényt és illatokat. Nézni lámpafénynél varró madárhangú nagyanyám.

Ha végighajtok ezen az utcán, a végében kukoricaföldet találok, itt, az utolsó házban éltek nagyszüleim, amikor a Ligetről beköltöztek.
A ház nem változott, talán kicsit kopottabb, mint régen. A kerítés rendben, kijavítva. A kis udvarról hiányzik a kútgém. A házból lavórral kezében asszony jön kifelé, idegen arcával felém fordul, rám mered. Mintha megütöttek volna.

Balra fordulok, a szántóföld és a szélső házak telekvégei közé szorulva autózok lassan a sárban.
Itt a Kisgyep. Focizni jártunk ide nyaranta, amikor egy hónapot a nagyszülőknél töltöttem, tanulva tiszteletet, vidéki erkölcsöt, nemszeretem munkát, tájszólást. Ott a fűzfa, amelyről nagyapám ágat metszett, s megtanított sípot készíteni. Hatalmas lett a fa. Kicsi híján hatvan éve készült az a síp.
Az út egyre rosszabb, az eső vigasztalan-szürkén csorog, az ablaktörlő konokul csapkodja. Jobbra fordulok – vége a falunak. Kihajtok a vasút felé. Elgurulok az állomás mellett. A kopott kis épület falához tapasztva elhagyott fecskefészek. Benne összegömbölyödve alszik a csend.
Megállok, megfordulok. Megszédülök az éles fájdalomtól, ahogy tarkótáji nyilallással rám tör a felismerés: itt már nem csak élni, meghalni sincs miért…
Nem kapok levegőt. Állok az autó oldalának támaszkodva az esőben. Visszanézek a két hatalmas, rozsdamarta vadgesztenyefára. Beszívom az ázott föld savanykás avarszagát.