Kacskaringók, ezernyi hajtűkanyar, eltájolt térképek fejben és tenyérben.
Hallgatom, amin a mélyben rekedt célok kopognak, reménykedek,
hogy lehet még, ha későn is. Talán, de csak szívritmuszavar az, berobbantott
évek alatt, a test bal oldalán.Már nem tudom, az elvermelt fény
mennyisége elegendő-e, hogy bevilágítsa a hétköznapokat.
Belső lépteim levágják az útkanyarokat, így szabályozom céltudatossá magam,
talán gyorsabb folyású sorsot szeretnék, hajózhatóbb jelent, kevesebb hordalékot.
Egyszer hátrahagyott fekete dobozaim megtalálja valaki, forgatja, nézi, majd
beteszi a vitrinbe. A többi közé. Hiába mondtam el.