„Megküzd-e a nép az ő királyfiáért? Ha a halál tette őt
védtelenné:  ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda
győz a hős nevében? Nekünk ez van olyan kérdés,
mint a ‘Lenni vagy nem lenni’. A válasz akár
megmaradásunkról is dönthet.”

Szécsi Margit: Nagy László emlékezete

Jöttek bár tarka tömegben,
küldötteiként akárhány rangnak–
rendnek, ám senki bátor az ő nevében,
ki vitt a fogadására kirendelt
szárnyas seregeknek oly égi harsonát,
hogy hangjára – múltán alig évtizednek –
porig omolva múlt el fölülünk
az újkori Babilon öröknek hirdetett árnya.

Lám, a hattyúi csapat zavarodottan
mégis ekkor széledt el végleg.

Szállt aki vele az élen, hány hullt ki
maga is időnek előtte a sorból?
Hangja némultán hány maradt
megfáradva hátra?
S kiket elől ért a váratlan ránk-
szakadt szabadság: vágytak
megrészegedve földi szerepekre,
olyannyira, hogy repülőtollaik odahagyva
táborokat szervezni láttak idelenn.

Szárnypróbáló fiaknak minta így lett
a repülés eddig lendítő íve helyett
a totyogás — hősi vagy antihősi pózban.

Hogyan bírhatták volna hát meg
a szétfutó partokat megroppanva is
hídként összetartó szivárvány terhét?

Miként mind távolabb került a túlpart,
úgy szorult távlatot vesztve
egyre lejjebb a horizont,
tévesztve szem elől táguló határokat.

Ostromlott várat védők és ostromlók
sorsszerű szerepük szerint így mondtak le
– önként! – a már kiküzdött végtelenről.

Pereg hát a régi értelmiségi szappanopera:
trikolórba fúlók és a „korszellem” világnyelvére
könnyen lefordítható globál-ünnepeltek
iszapba ragadt, hervasztó vitája.

Kimaradni belőle akár nívó is lehet.

S bár megtartatni az időben
más program nincs ma sem
– magyarul a mindenséget! –,
ama harc addig megvívatlan érte,
míg nincs válasz az egyszerű kérdésre:

KI LÉSZEN AZ Ő NEVÉBEN
ÉRETTÜNK VÉGRE ELJÖVENDŐ?