Olyan a szemed, mint két nagy tengerkékség a pillák szende, összeérő hajlatában, s szemhéjad, mint félig magába zárt, csillogó csillagot rejti. Minden pillogáskor fürtjeid röpteti a szél, és felém kacsintasz kacéran, szájszéledből ajkaid arcoddal nevetnek. Nyakad lágysága, válladdal folytatódik, amit sokszínű selyemblúz rejt idegen szemek elől. Egy kockás, lábszárközépig suhogó szoknya repül derekad körül, a harisnyával azonos színű tűsarkú cipővel lábadon.
Szebb szobrot tán el sem tudnék képzelni, oly könnyed lebegéssel szabadulsz meg minden frivolságra utaló, természeteddel összeegyeztethetetlen picurka jeltől is, mint szúnyog felé legyintő, fehér kesztyűs kéz a nem kívánt élősködőtől. Közben, egyszerre, akárha két tükörből látnám viszont saját képmásomat. Már nem tudom mennyire barna, esetleg őszbe fordult megritkult hajjal bajszomat megigazítom, és rámutatok a végtelen sejtelmes körvonalú ábrándjára.
7 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Vázlatba tetted, ezért várakoztattam, azt hittem, még dolgozol rajta. Nekem még vázlatnak is gyenge. Egy kezdemény, amin volna mit simogatni
“Nekem még vázlatnak is gyenge. Egy kezdemény, amin volna mit simogatni”
Akkor el kell távolítani. Megsimogattam.
akárha két tükörből…
Üdv, Barátom.
Köszönöm, Barátom! 🙂
Üdv.
Kedves Péter Barátom! A túlburjánzás megbocsátható, hiszen a szerelem azzá teszi az embert.
Elgazosodtam! 😀
Akkor el kell távolítani.