a legtisztább hangnak otthont adó szájnak,
örökké élő dalnak véltelek. mikor lettél
az elemek tétova tisztásán iázó arkangyal,
jövendőmondó visszhang, zsebkendőből
kimoshatatlan vérfolt, kivágott fa fűrész-
poros árnyéka, ostorcsapáseső?

semmire sem jutottam a siránkozással.
halványuló dicsőségeidet becsomagoltam,
világ körüli utazásra indultam kifosztott
kincseskamrámban, de a messzeséghez
szoktatott szemem már nem bízott
a holtbiztos látóhatárban. felfedezetlen
földrészig hurcoltam arcod, rákasíroztam
hegyvonulatok ráncait. hagytam, hogy
a házaknak megvetőn sugdosson
rólad a szél.

*

idővel elhittelek mint az esővel lefegyverzett
füvek a túlélést. felismertem magam a tócsák
hályogos tekintetében. nem törődtem azzal,
mit látnak belőlem mások: egy tűsarkú cipőt?
csipkés fehérneműt? megbomlott mániát? egy
indítékot, amiben zárkózottá váltam? egy sémát,
amit Anyám rám hagyott?

hazatértemkor boldogan tapadt a város
lábam nyomába. éppen utcabál volt, a térzene
a táncolók fölött körbeszállt. vagy hét varjú
volt az? illatos tolluk a bokorban szeretkező
pár hajába hullt. és megnőtt az öregek
tekintélye, akik azt mondták: ez a világ rendje,
ami most van, így marad örökre. és rogyásig
porzott a tánc.