Mivel a fogócska nem sikerült a fákkal,
beszélgetni kezdtem
a széllel, felhővel, fűvel, levélfonákkal.
Kérdeznem sem kellett,
dőlt belőlük a tél, tavasz, esők, szivárvány.
Éppen egy vihar közepén tartott a szél,
amikor közbevágtam és elkezdtem én
mondani, hogy engem mi bánt, mi emel,
hogy minden sejtemben ott vannak velem
ők is, a szél, felhők, füvek, levelek,
hogy a szív eleven kő, a lapockák hegyek.
Folytattam volna, de este lett.A szél elaludt
és vele mind a többiek. A táj. Kívül és belül.
Hallottam a kő lüktetését. Ismét egyedül.